Az adrenalinszint a magasba szökik: 4500 méterrel a tengerszint felett a harci készülődés kellős közepén vagyunk. Hideg, fagyos szél fúj, miközben fent ragyog a Nap. A világ tetején, a semmi közepén érzem magam. Pillanatnyi elrévedésemből a férfiak harci kiáltása és az asszonyok éneke zökkent ki. Lassan megindulnak a kövekkel és parittyákkal felfegyverzett indiánok és meszticek, hogy
eldöntsék, kinek lesz terményekben gazdag az éve.
Peru Canas tartományában a kecsua, azaz az ősi inka nyelvet beszélő, békésen pásztorkodó, de leginkább földműveléssel foglalkozó indián népek időnként összemérik erejüket a szomszédos falvakkal. Legnevezetesebb küzdelem a január 20-ára, Szent Sebestyén napjára eső Chiaraje, ami ma már rengeteg turistát vonz. Léteznek azonban eldugottabb, járművel nehezen megközelíthető harci színterek is, ahol két másik rítus, a Tocto és a Mikayo küzdelme zajlik.
Peruban, ahogy az Andok többi országában, az ősi indián hagyományok a spanyol gyarmatosítás óta folyamatosan eltűnőben vannak. A kecsua nyelv és a tradicionális ünnepek, szertartások és táncok még magukon őrzik az ősi kultúra nyomait. A Chiaraje, a Tocto, a Mikayo ezeknek egyike, vallási gyökereik az inkák korára nyúlnak vissza.

helyiek nyelvén wichi-wichi
Egy „nehézfegyver” a rítus kelléktárából. A helyiek nyelvén wichi-wichi-t tart a kezében a harcra kész „játékos”. Bicikliváltótárcsa, vagy súlyos anyacsavarok: mindkettő lehet a kötél végén

Már az inkáknál is a földművelésen alapult a társadalom, így alakult ki a szoros kapcsolat a földdel és a természettel. Az indiánok hite szerint a rítusoknak termékenységet előidéző szerepük van, mondván, a harcosok csatában kifolyt vére vetőmagként a földbe kerül, kiengesztelve így a Földanyát, Pacsamamát, és biztosítva ezáltal a természet körforgását, a harmóniát az emberek és az őket körülvevő univerzum között. Az andokiak a rítusaikkal kiengesztelik a természeti istenségeket, az áldozataikkal emlékeztetik őket arra, hogy viszonyuk kölcsönösségen alapul.

„Harcra fel!”

A mi oldalunkon Katkaniból és Pongoñából gyülekeznek, szemközt pedig Yanaocából és az őket támogató falvakból sereglenek össze a harcosok. A két fél pihenőhelyét a pampa több száz méteres szakasza választja el egymástól, az inkák dualisztikus világképéből eredően az egyik oldal alacsonyabban, a másik magasabban fekszik. A környező hegyek, a csúcsokhoz vezető utak, a pihenőhelyek, vagy ahol az asszonyok táncolnak, nemcsak stratégiai pontok, hanem szent területek is a rítusok ideje alatt az indiánok számára.
Tizenegy óra tájban egyszerre csak felhangzik a már jól ismert ősi inka furulya, a pinqullu melankolikus, mélyen búgó dallama.

Lendül a sok parittya.
Lendül a sok parittya. A közeli felvételen jól látható, hogy sokan épp menekülőre fogják, de egy-két vakmerő harcos szembeszáll az ellenséges erőkkel

A lovakra felkerülnek a díszes nyergek, a kézbe és a derékra felerősítve a harcban használatos fegyverek: a parittyák, valamint a háromágú kötelek, végükön fémreszelékkel teli bőrlabdácskákkal, esetleg anyacsavarokkal és bicikli-fogastárcsákkal. A kecsua asszonyok és lányok körtáncaik közben harcos-bátorító dalokat énekelnek: „Sohase félj, akárki légy, testvérem, sújtson bár kőzápor, te csak légy vidám!... Ne félj, testvérem, ne sírj, nővérem, amikor a vér folyója fut, a kövek jégesője esik, előre csak előre!...”

Serdülő lányok
Serdülő lányok várják vissza hozzátartozóikat, szerelmeseiket. A Mikayón még küzdeni is bemehetnek, és mindig akad egy-két harcias amazon, aki parittyát ragad

Mint egy igazi háborúban, a lovasok nyitják meg a küzdelmet. Számukra nehezebb és veszélyesebb a csata. Ha az állat elesik, gazdáját is könnyen kézre keríti az ellenséges oldal. Előfordult már, hogy a foglyot megölték(!), de általában csak trófeaként elviszik magukkal, és családjának kell kiváltani később váltságdíj fejében. A rivális felek felkiáltásokkal provokálják egymást, majd egyszer csak megindul a gyalogság is, és szinte ezzel egy időben felhangoznak a parittyából zuhanó kövek távoli puskaropogásra emlékeztető, tompa puffanásai. Kamilla és a többi asszony feszülten figyeli, az eseményeket, aggódva kémlelnek. Arckifejezésükből könnyen kiolvashatók gondolataik: vajon férjeik és fiaik épségben térnek-e vissza, vagy egyáltalán, visszakapják-e őket élve?...

szerencsehozó amulettek
Az indiánok titkos szerencsehozó amuletteket visznek magukkal tarisznyájukban (kokát, rókafarkat, bogyókat, vagy apró madarat, mely életében rendkívül gyorsan repkedett). Így akár a madár, ők is villámgyorsan kitérhetnek a repülő kövek elől

Aztán a távoli kontúrok egyik fele, azaz az egyébként többségben lévő ellenfél meghátrálásra kényszeríti a mi térfelünk harcosait. Újból felhangoznak az asszonyok bátorító énekei, és megindul az utánpótlás is. Akad olyan férfi, aki eredetileg csak kívülről akarta figyelni a mérkőzést, de hamar beszerez egy parittyát, és elszántan megindul a többiek után. „Egyszerűen érzed, hogy felforr a véred, valami lök belülről, és azt súgja, menj be!” – veti oda Manuel, miközben parittyáját lóbálva megy erősíteni a csapatát. Én is beszállnék, de a parittyaforgatást nem sikerült tökéletesen elsajátítanom, és persze félek is. Pedig a többi rítustól eltérően, ahol balszerencsének és tabunak tekintik a nő csatatéri jelenlétét, ezen a pampán számunkra is nyitott és megengedett a küzdelem. Két-három harcias amazonhajadon indul útnak, vállalva a közelharcot, de akár az asszonyrablás kockázatát is.
Közös megegyezés alapján délután egy óra körül visszatérnek a harcosok – változatos sérüléstípusokkal: felszakadt szájak, vérző lábak, súlyos fejsérülések, de sokan egyelőre karcmentesek maradtak. Evés-ivás, kokarágcsálás, eseménykommentálás következik, miközben egy-két ügyeletes orvos a sebesülteket ápolja.

szöveg és fotó: Kardulesz Rita