Az idei téli olimpiának és a 86-os világkiállításnak is otthont adó Vancouver, vagy ahogy a helyiek — a vancouverite-ek — mondják, Vancity, nem alaptalanul a világ egyik legélhetőbbnek tartott városa. Az idegen nyelvű lakosok száma meghaladja az angolul beszélőkét, mely csodálatosan toleráns hangulatot és kulturális sokszínűséget hoz Kanada harmadik legnagyobb, valamint a világ tizedik legtisztább városa életébe. Ráadásul, míg nyugatról a Csendes-óceán káprázatos öblei szegélyezik, addig észak felé tekintve már a Parti-hegység hófödte, hatalmas hegyei adják a városi hátteret.

De vajon a már-már tökéletes feng shui szerinti fekvés, vagy tán teljesen más okok vezettek oda, hogy a 20. század második felére Vancouver az egész amerikai
Nyugati-part egyik legmeghatározóbb városává nőtte ki magát?

Hobó-kás múlt és soknemzetiségű jelen

Az egész sikertörténet másfél évszázaddal ezelőtt, Kanada születésével nagyjából egy időben kezdődött. Idézetünk szerzője legalább volt annyira éleslátású, mint részeges, és jó üzleti érzékkel egy csodálatos helyen nyitotta meg kocsmáját az aranyláz és prémvadászat tömegei számára. Bár abban az időben az olimpia, a snowboardozás és síelés, vagy a filmgyártás még kevésbé voltak meghatározó tényezők a környék életében, a számtalan favágó, kereskedő és kalandor hamar megtalálta számítását, és rövid időn belül egy kisvárost húzott fel a kocsma környékén (a mai Gastownt).
A második nagy lendületet a transzkontinentális vasút 1887-es érkezte jelentette, mely rövid idő alatt nagyvárost faragott a főleg idénymunkásoknak otthont adó városkából. Gassy Jack egykori kocsmájának környéke egyre inkább beleolvadt az iparosodást és fejlődést szem előtt tartó, növekvő metropoliszba, amely a Panama-csatorna megnyitása után Észak-Amerika második legnagyobb és egyik legfontosabb kikötője lett. De vajon hogyan sikerült mára, a fellendülő gazdaság és gazdagság dacára megőrizni azt a különleges kulturális sokszínűséget és mégis visszafogott jelleget, mely okán gyakran nevezik a várost a Nyugati-part Manhattanjének?

Talán a természet közelsége okozza, vagy a már-már unalmasnak mondható élet? Hiszen Vancou­vert nem sújtották bombák, nem pusztította el sem földrengés, sem tűz. Esetleg az itt élő natívok (régi nevükön indiánok) hagyták itt toleráns szellemeiket és szellemiségüket, mely mindig a természettel és a másikkal való békés együttélést helyezte előtérbe?
Nem is nagyon tehetnének persze mást az itt élő, magukat őslakosnak hirdető brit származásúak, hiszen a 20. század második felére az idegen nyelvűek tömeges bevándorlása feltartóztathatatlanná vált. Egy Vancouver belvárosában Gassy Jack-hez méltón átmulatott éjszaka után felébredve, könnyen hiheti azt az utazó, hogy elrabolták, és valahol Ázsiában pottyantották le újból. De ez nem holmi vizuális csalódás, mely könnyen megvezetheti az embert a kínai nyelvű utcatáblákat, üzleteket és feliratokat szemlélve, hanem a valóság! Egyik legutóbbi tömeges átvándorlásuk a 20. század végén zajlott, amikor Hongkong megszűnt angol gyarmatnak lenni.

A lakosság arányait tekintve, Amerikában itt él a legnagyobb sűrűségben az ázsiai népesség (Vancouver kínai negyede — New York és San Francisco után — a harmadik legnagyobb a világon), de jelentős az indiai, filippínó, olasz és japán populáció is. A legközösebb vonásuk, hogy nemzeti sajátosságaikat megtartva, mindegyikük különbözik a másiktól.
Ezért is nevezik Vancouvert a „szomszédságok” városának; egy délutáni iciklikörutat téve szinte minden etnikum saját negyedét könnyen bejárhatjuk. (Vagy akár gyalogszerrel is, hiszen annak ellenére, hogy a város sziluettjét felhőkarcolók teszik csipkéssé, a belváros kényelmesen bebarangolható, egy óra alatt szinte teljesen átszelhető.) A belső részt mindössze hatszázezer ember lakja, ők is javarészt az 50-es években elkezdett és azóta is folyamatosan épülő, újjáépülő, modern toronyházakban élnek a jobb és gazdaságosabb helykihasználás jegyében (Eco Density-program).

Szöveg és kép: Süveg Áron

A teljes cikket A Földgömb 2010/4-es számában olvashatja!