Talán majd a következő sarkon. Ám egyszer csak a Fehér Házba botlom. Náhányan fotózkodnak, páran frizbizgetnek és lazítanak a parkban, a legtöbben viszont némi kattintás, és egy Obamához intézett vicces megjegyzés után tovább is sietnek a fák csúcsa felett ékeskedő Washington-emlékmű obeliszkje felé.

Amikor megállok a National Mall hatalmas terének közepén a fejem fölé tornyosuló obeliszknél, akkor döbbenek rá, hogy valóban megérkeztem a város közepére. Sőt, ha a pár lépésnyire lévő nullás követ veszem alapul, akkor az Egyesült Államok közepére. Balra fordulva lelki szemeimmel látom, ahogy Martin Luther King a Lincoln-emlékmű lépcsőin kiáltja a tömegek feje fölött felém: „I have a dream”. Végig pásztázva a monumentális épületek végtelen során, a másik irányban a látóhatáramat a Capitolium épülete zárja, melynek látványát alighanem mindenki ismeri, de sokan jönnének zavarba, ha megkérdeznénk, mi is történik a falain belül.

AMERIKAI ELESETTEK TÍZEZREI — A részben a földbe süllyesztett Vietnami Háborús Emlékmű feketén tükröződő, végeláthatatlan névlajstroma. Az Egyesült Államok leglátogatottabb emlékhelye

Fotó: Süveg Áron

Ha továbbra sem mozdulunk el az obeliszk alól – és miért is tennénk, ha már sorba kell állni ahhoz, hogy feljussunk a 169 méter magasan lévő csúcsába? –, marad elég időnk, hogy egyik szemünkkel a Fehér Házat, a másikkal a Capitoliumot vizslatva elgondolkodjunk: milyen, nemzetek felett álló hatalmi erők és láthatatlan információk, titkok és cselszövések mátrixába keveredtünk. A szigorúan rendezett város látványa és a hatalmas tereket betöltő emberek hiánya amúgy is utópisztikus hangulatba kerget, a mellettem álldogáló és talpig amerikai zászlóba öltözött, túlsúlyos család életképei pedig már csak csokiszirup a milkshake tetején. Nem tudom levenni róluk a szemem, a katasztrófafilmekben ilyen családi-idilli pillanatokban már ott morajlik a feszültségkeltő zene: várható, hogy valami történni fog...

A színfalak mögött működő város

De most nem történik semmi, csak állunk a permetszerű zivatarban, néha párarasznyit csúsztatva a lábunkon, s közben azon gondolkodom, vajon mi szél fújja Washingtonba az embereket, azonkívül, hogy családilag nyaralnak és adakoznak a hazafiság oltárán, esetleg ismeretterjesztő osztálykirándulás keretében terelik végig őket a nemzeti kincseket rejtő, elképesztően gazdag múzeumok hadán, melyek minden kétséget kizáróan hitelesen mutatják be a nemzet történelmét és kultúráját az őslakosoktól az űrhajózás vívmányaiig.

KERÉKPÁRSÁV – Az amerikai KRESZ-nél nincs érthetőbb és felhasználóbarátabb

Fotó: Süveg Áron

A Potomac folyó partján elterülő, majd’ 600 000 lakosú Washington az Egyesült Államok fővárosa, ugyanakkor magyar fejjel fura végiggondolni, hogy miért egy ilyen „kis várost” illet ez a titulus, miért nem valamelyik több mint tízszer akkora kereskedelmi központot. Persze tudjuk a választ: itt pont az egyensúlyi, köztes helyzetben vagyunk a két történelmi vetélytárs, a délebbi Philadelphia és az északabbi New York között.

Ám itt a hangulat is mintha egy nagyra pumpált kisvárosra emlékeztetne: a négysávos utakon csak lézengenek a kocsik és biciklisták, a turistákat leszámítva mindenki határozottan és céltudatosan végzi a dolgát a maga kimért tempójában. A neo klasszicista és neogótikus színfalak mögött országok sorsáról és emberek millióinak életéről hoznak döntést. Láthatatlanul, láthatatlanok. Szellemek, akik a hivatalok mélygarázsai és a magányos otthon közt a kocsi ablakából szem besülnek személyesen a harmadik világ képviselőivel, egy-egy hajléktalan vagy kéregető képében.

Aki a téren végigtekint…

Nem is érdemes többet a politikára gondolni, hiszen már itt állok az ajtóban, a lifteslány lelkesen meséli az emlékmű történetét, s hogy milyen csodálatos kilátás nyílik a tetejéből a városra és a tájra. Nem hiába, ez Washington legmagasabb épülete! De most esik. Jön mindenhonnan, a nedves ablakokon keresztül pedig még a közeli Fehér Házat is alig tudom kivenni. Tökéletes rendezés, a látványhoz most már hangulat-filter is van, lelkesedésem nem csüggedvén célpontokat keresek a végtelen park körül kerítésként húzódó épületmonstrumokban.

SZÉLES UTAK, MASSZÍV ÉPÜLETÓRIÁSOK – Taxik az utcán, hivatalnokok a zord kőmonstrumokban. Háttérben az adóhatóság központi épülettömbje

Fotó: Süveg Áron

A majdnem 3,5 km hosszú, hatalmas tér Lincoln-emlékmű felőli végén állok. Mászom fölfelé az emlékcsarnokba, aztán visszapillantok egy pillanatra, nem bírom megvárni, hogy a tetejére érjek. Grandiózus a látvány: a híres medence fölött elterülő, végtelen tér, a közepén egy óriási tüskével. Üzenőfelület a világ számára, egy óriási rajzszöggel átszúrva. Nemhiába ihletett meg megannyi szónokot és igazságérzőt a hely szelleme, aki hatalmas trónjáról néz le ránk és a távolba egyaránt, az emlékművét szegélyező és égbe nyúló oszlopok közül.

A teljes cikket A Földgömb 2013. június-júliusi lapszámában olvashatja!