Az indiánregények hamiskás romantikájától és sokszor súlyos tárgyi tévedéseitől „fertőzötten” egyre jobban fűtött a vágy, hogy utánajárjak a valódi sziú hagyományoknak és a sziúk mai életének. Az Indianai Egyetem vendégszeretetét élvezve több rezervátumot is felkerestem, végül a nyugati sziúkat kezdtem behatóbban tanulmányozni Dél-Dakota két legnépesebb rezervátuma, a Rosebud és a Pine Ridge területén. Választásomat segítette Kevin Costner klasszikusa, a Farkasokkal táncoló (Sunk-mánitu-thánka ob wacsí), mely a lakhoták között játszódik, és sziú nyelven is beszélnek benne.

A BADLANDS (ROSSZFÖLD)-VIDÉK AZ OGLÁLA (PINE RIDGE) REZERVÁTUM ÉSZAKI HATÁRÁN HÚZÓDIK – A végtelen préri fűtengerét megtörik a ritka, de heves esők barázdálta dombok. A különlegesen szabdalt táj sok látogatót vonz, de akárcsak a Black Hillst, ezt a területet is kiszakították a sziú rezervátumokból

Fotó: Mari László

A sziú törzseket először francia források említik a 17. században mint az északi odzsibwa törzsek ellenségeit. Hét nagy törzsük közül az erdőlakó keleti sziúk a mai Minnesota vidékén éltek, a középső sziúk a Missouri folyó mentén telepedtek le, míg nyugati rokonaik, a titonok igazi prérilakók lettek, akik a Missouritól nyugatra elterülő államok végtelen síkságain vándoroltak. A bölény volt élelmük fő forrása, és az állat bőrével takart sátor – a thipi – volt lakóhelyük. Magukat „valódi embernek” (ikcse-wicsasa) hívták, saját és szövetséges törzseiket pedig dakhótának nevezték – innen származik a két mai Dakota állam neve is. Az amerikai katonák 19. századi inváziója előtt már lényegesen átalakult a sziúk élete. Fontos szerepet játszott ebben, hogy délről, a spanyol gyarmatok területéről az apacsok és kiowák közvetítésével a préri törzseihez eljutott a ló, melyet a sziúk szent kutyának neveztek el. Hasonló nyelvi leleménnyel utaltak más, számukra titokzatos dolgokra is: a puskát szent vasként, az alkoholt szent vízként emlegették.

A nagy mészárlás

Az amerikai katonák a polgárháborút követően, a 19. század hatvanas éveinek második felében ólálkodtak be a sziúk lakta vidékre, hogy az Oregonba vezető út mentén erődöket emeljenek. A vadászmezőiket védő sziúk eleinte sikerrel tántorították el céljuktól a terjeszkedni vágyó fehéreket, de mikor azok a Fekete Hegy vidékén aranyra bukkantak, az őslakók sorsa megpecsételődött. Az indiánok között végrehajtott vérengzéseiről híres Custer lovasezredét 1876-ban Ülő Bika (Thathánka Íjotake) és Vad Lovú (Tha-súnka Witkó) vezetésével a sziúk még mind egy szálig lemészárolták ugyan, de ezt követően nagy léptékű mozgósítás indult ellenük. A hadsereg megszállta a vidéket, a Fekete Hegyet elkobozták, a lakhótákat pedig a Nagy Sziú Rezervátumba kényszerítették. De a bosszú ezzel még nem ért véget: 1889-ben a nyugati sziúktól újabb területeket vettek el, és a Missouri („Iszapos folyó”) mentén újabb öt rezervátumot alapítottak. Közben a bölénycsordákat szinte teljesen kiirtották, így az indiánok már az USA élelemsegélyeire szorultak. A Kanadában bujkáló Ülő Bika is visszatért éhező népével.

MEGGYALÁZOTT SZENT HEGYEK – Az Egyesült Államokban a Black Hills szikláiba vájt négy elnök (Washington, Jefferson, Roosevelt, Lincoln) arcképe nemzeti szimbólumnak számít. Egykor Thunkásila Sákpeként (Hat Ős) ismerték a sziúk e szent hegyet, később a Mount Rushmore nevet kapta. 1927—1941 közt készültek a hatalmas szobrok, melyek a sziúk számára a fehér ember arroganciáját jelképezik. A Black Hills bolygatásáért a bíróság végül 106 millió dollár kártérítést ítélt meg a sziúknak, de a pénzt sosem vették fel. A Hé-szápa nem eladó.

Fotó: Mari László

A század végén egy indián messiás Szellemtánca terjedt el a sziúk között. A jövendölés szerint a tánc hatására visszatérnek a meghalt rokonok és a kipusztított bölénycsordák, míg a fehér ember (wasícsu) mind eltűnik. Az USA hadserege a táncot fenyegetésnek fogta fel, és ennek ürügyén meggyilkolták Ülő Bikát (Vad Lovút már korábban, a Fekete Hegy megszállásakor kivégezték), majd a délre menekülő Szi-thánka táborát a Sebesült Térd (Csankpe Ópi) folyó mellett bekerítették. Mikor a férfiak lefegyverzése közben lövés dördült, a hadsereg kegyetlen mészárlásba kezdett, nem kímélve a tábor nőit és gyermekeit sem. Csak páran élték túl azt a napot. A 120 éve lezajlott vérfürdő ma is érezteti hatását, és a folyó nevének hallatára még a sziú gyerekeknek is könnybe lábad a szeme.

Sziú-valóság

Tizenöt órás autózás után végre megpillantom a Missourit – itt kezdődik a lakhóták földje. A folyó túloldalán a táj is átalakul: ameddig a szem ellát, zöldellve hullámzik a préri fűtengere. Tábla hirdeti:
„Isten hozta a Rosebud Rezervátumban, a szicsánhgu sziúk földjén”.

Első utam St. Francisbe vezet, itt élt Eugen Buechel német származású jezsuita pap, aki nemcsak megtanulta a sziúk nyelvét, de szótárt is szerkesztett, és sziú legendákat is összegyűjtött. A nevét őrző helytörténeti múzeum igazgatónője, Marie Wáncsag-kté („Rögtön Gyilkol”) ad nekem randevút. A rettenthetetlen őstől származó családnév dacára a sziúk legtöbbje angol nevet használ, indián nevüket – ha van – külön szertartáson kapják. Mariet nem kell sokat faggatnom a sziú vallásról, mert mélyen hisz az ősök szellemének erejében, és örömmel beszél róla. Egyik unokáját nemrég avatták sámánná, vagy ahogy errefelé mondják, „szent emberré”. Mikor megkérem, hogy vigyen el magával egy szertatásra, semmi biztossal nem kecsegtet, de megígéri, hogy észben tartja kívánságomat.

MEGGYALÁZOTT SZENT HEGYEK – 1948-tól kezdve Korczak Ziolkowski egy másik sziklánál Tha-súnka Witkó (Őrült Ló — Crazy Horse) oglála hadvezér szobrát kezdte kivájni. Ziolkowski ugyan 1982-ben meghalt, de családja folytatta a vállalkozást. A sziú hadvezér arca végül 1998-ban készült el. A még napjainkban is csak részben kész projekt vegyes érzelmeket kelt a sziúk körében: egyesek támogatják, mások rossz szemmel nézik, hogy szent hegyeiket szétforgácsolják. Tha-súnka Witkó mellesleg sosem engedte lefényképezni magát, és a szobor ellentétes a sziú értékrenddel

Fotó: Mari László

A rezervátum központja, Mission felé tartva sokkoló, a harmadik világ képét idéző látvány fogad. A sziúk itt egyszerű faviskókban vagy vagonokban élnek, az elhanyagolt utakat roncsautók szegélyezik. Azt út mentén Wisdom Corner („Bölcsességsarok”) felirat hirdeti az egyik helyi ivót, ahol néhány láthatóan ittas, öreg sziú poharazgat. A lerobbant házak között kócos, fekete hajú gyerekek szaladgálnak. A sziúk jó része kivénhedt autókkal közlekedik a falvak, tanyák között, de ami ennél is meglepőbb, a vidéki Amerikában szinte ismeretlen jelenség, hogy sokan gyalog járnak. Ismertem statisztikákat a 80%-os munkanélküliségről és mindenről, ami ezzel jár – bűnözés, alkoholizmus, kábítószer-élvezet –; mindezt saját szemmel látni mégis megdöbbentő. Bűnügyekben ráadásul csak az FBI nyomozhat, ezért sok eset kivizsgálatlanul marad.

Missionban aztán újra szembesülök a mai sziú-valósággal. Az utcákon részeg indiánok kéregetnek, és az egykor bölényhúson élt nép nagy része mára kórosan elhízott az olcsó gyorséttermek kínálatától. Az utcán nem hallani sziú szót, a helyiek többsége csak angolul beszél. A nyelv az 1950-es évek óta haldoklik, mára a lakosságnak csak tizede beszéli, ismerőinek átlagéletkora pedig 65 év. A helyzetet nehezíti, hogy indián nyelvű könyvek, újságok nincsenek, de a rádió és a tv sem sugároz műsort anyanyelven. Figyelembe véve, hogy az USA-ban közel kétszáz őshonos nyelv létezett a 20. században, amiből mára alig 10 maradt, nem sok jót remélhetünk; akár 2030 éven belül kihalhat a sziú nyelv. Hiszen ma is jóformán már holt, csak a szertartásokon él tovább.

A teljes cikket A Földgömb 2013. augusztusi lapszámában olvashatja!