Magyar és zsidó

Nem egyik ez, másik az, hanem egyszerre mindkettő mindkettő. Megpróbálták összeegyeztetni e kettős identitást, jóllehet a kor, amelyben éltek (leszámítva Germanus utolsó évtizedeit) ennek kevéssé kedvezett. Vámbéry Ármin Dunaszerdahely zárt, erősen ortodox zsidó környezetében nőtt fel mely – mint írja –: „… maradványa volt a tiszta és hamisítatlan középkornak, e kor minden őrülten fanatikus tévelygésével és szertelenségével s még ennél is több: szakasztott mása annak a hitéletnek, melynek zord árnyékai borzadálylyal töltöttek el később Bokhara muszulmánjai közt.” Tévúton jár, aki a zsidó gyökerek között gazdagság után kutat, mert az épp megszületett Ármin a kolerában elhunyt, talmudtudós apától csupán eszét örökölte, mást azonban nem, mert nem volt mit. Élete első részét mélyszegénységben töltötte, volt hát alkalma hozzászokni az éhezéshez, fázáshoz, megaláztatáshoz. Ezek acélozták meg testét és lelkét olyannyira, hogy híres közép-ázsiai útja során a megpróbáltatásokat félig-meddig már ismerősökként „köszönthette”.

Vámbéry Ármin (1832—1913) és Germanus Gyula (1884—1979)

Bár kisgyerekként istenfélő volt, aki úgy érezte, menten meghal, mikor keresztény fiúk erőszakkal lehúzták fejéről a sábeszdeklit, a disznóhúsnak pedig még az említését is kerülte, később részben iskolái, részben a külvilág megismerése okán hamar „levetette magáról a hit béklyóit, és szabadgondolkozó vált belőle”. A „keresztény fiúkkal” azonban később sem tudott igazán összebarátkozni, úgy érezte, hogy „...mindenhol azzal a végzetes orrfintorítással, azzal a kétértelmű vállvonogatással, közömbösséggel és azzal a némasággal fogadták, mely jobban öl a legnagyobb ékesen szólásnál.” És bár karrierje érdekében – nevezetesen, hogy kinevezhessék egyetemi tanárnak – megkeresztelkedett, szívében mindvégig megmaradt szabadgondolkozó (ateista) zsidónak, akit Theodor Herzl, a cionizmus atyja kedélyesen „Kedves Vámbéry bácsi”-nak szólított leveleiben. Mindez azonban nem zárta ki, hogy szülőföldjét, Magyarországot szívén hordja, és hosszú, keleti utazásáról visszatérve „sírva csókolja meg a hazai rögöt”.

A SZULEJMÁNMECSET SZILUETTJE ISZTAMBULBAN — Egy ehhez hasonló árnykép ragadhatta meg Germanus Gyula képzeletét is egy egész életre szólóan

Fotó: Telbisz Tamás

Germanus Gyula budapesti bőrkereskedő, kispolgári családból származott, szász és zsidó felmenőkkel, 1848-as honvéd nagypapákkal. Az ő életében így a zsidó gyökerek talán nem is játszottak volna komoly szerepet, ha nem Budapesten éri a II. világháború, melynek során neki is jutott egy sárga csillag, és feleségét a zsidóüldözés réme nem kergette volna az öngyilkosságba. A komoly lelki seb magyarságát mégsem érintette. A haza iránti érzéseit legjobban talán az jellemezte, hogy útjai során mindvégig magával hordozta a magyar zászlót, akár az egyszerű zarándokruha alatt is – hasonlatosan napjaink futballcsillagaihoz, akik a mez alatt hordott alsóruháikra gyakran fontos üzeneteket írnak, hogy a gólöröm pillanataiban akár a fél világ értesülhessen róla.

Vámbéry – a kor szellemének megfelelően – az őshazát kutatta, igaz, nem fizikai, hanem nyelvészeti értelemben, a török–magyar rokonságot felismerve. Germanust viszont a keleti lélek vonzotta ellenállhatatlan erővel. Első komolyabb utazásuk így nem is vezethetett máshová, mint Konstantinápolyba. „Órák hosszat elmerülve néztem a Márvány-tenger holdvilágos, langyos hullámait egy kisded part menti kávéházból, s a mély csöndet csak a vízipipa duruzsolása szaggatta meg. Ilyenkor a lét végtelenségét csak ez a fel-felhangzó bugyborékolás osztotta fel számunkra felfogható fogalommá” – írja Germanus, aki a Keleti Akadémia támogatásával, polgári kényelemben kezdhette meg ismerkedését a török világgal.

„Jó illatú fűszer, és drága kenőcs… Ali győzelem-ünnepe van ma!” — Már Arany János is tudta, hogy a török (arab) ünnepléshez elengedhetetlen a finom fűszer

Fotó: EXTERRA

Vámbéry érkezése – bár egy álom teljesült ezzel – némileg aggasztóbb volt, nem lévén sem pénze, sem szállása. Szerencséjére az 1848–49-es elbukott szabadságharc következtében Konstantinápoly tele volt emigráns magyarokkal, akik a hóna alá nyúltak a kezdeti nehéz időkben. Fölemelkedését viszont már páratlan nyelvtudásának köszönhette – legalább tíz nyelven beszélt, de ha az egyes nyelvjárásokat különállónak vesszük, akkor még nagyobb ez a szám. Ráadásul nem „konyhai szintű”, vagy szobában ülő „fordítói” tudásról volt szó, hanem, amint meséli: „… kiejtésben és hangban szorosan alkalmazkodtam a különböző nyelvek sajátosságához, sokan benszülöttnek hittek és pompás mulatság volt látni, hogy ejtem tévedésbe nyelvem pergésével az embereket.” Vajon mi volt e nyelvzseni titka? Tehetség és vasszorgalom. Maga Vámbéry, éltesebb korában, szinte kacagva említi egy amerikai orvos kérését, aki arra szerette volna rábírni, hogy küldje el neki „nyelve fotográfiáját, hogy vonalaiból következtetést vonhasson le nyelvbéli tehetségeire”. Vámbéry végső soron e tehetségének köszönhetően került házitanítóként egyre módosabb török urak házaihoz, s meg sem állt Isztambul legelőkelőbb köreiig.

A teljes cikket A Földgömb 2013. májusi lapszámában olvashatja!