Sikátoros útvesztők, konténerboltok, olcsó tömegáru és a remény, hogy itt valóban minden beszerezhető. És persze rém- és álhírek. A „kínai piac” bódéi és az összetákolt standok roskadoznak az árutól. Az eladók egy része unottan nézelődik, vagy az édes-savanyú levesét kanalazza, míg mások mahjongoznak vagy a kínai CCTV műsorát figyelik. A vásárlóközönség pedig jól türközi Budapest szociokulturális összetettségét
A 21. századi ember szereti az elidegenedést. Szeret nyomasztóan reklámszagú, a hatékonyabb beszerzés érdekében épített műmárvány betonkolosszusokban vásárolni. És nemcsak vásárolni, hanem időt tölteni is: étterembe, moziba menni, közösségi életet élni, uniformizálódni, érintetlen partszakaszokat, természetes tájakat kockaköves, ültetett fás „promenádokká varázsolni”. Ilyen a természetünk. A többség fél, vagy nem tud mit kezdeni az eredetivel: ha nincs meg az otthon megszokott komfort, bizonytalannak érzi magát, és a mai menedzserorientált világban a bizonytalanság nem megengedett. Ezért járunk all-inclusive szállodákba a világ legegzotikusabb helyein, belekényszerülve a napi háromszori étkezésbe, mert félünk továbblépni a biztos határokon. Ódzkodunk kimerészkedni a valóságba. Elég, ha csak elmondhatjuk, hogy jártunk egy szép helyen vagy kitehetjük a facebookra. Nem kell megélnünk azt.
A józsefvárosi piac bizonyos szempontból hasonlóan nyomasztó légkört áraszt, mint egy hatékony, vásárlás- és élményorientált pláza, azonban a mai Magyarországon valóságosabb, mint bármi, amit ismerünk.
Szembetalálkozhatunk az ország minden problémájával. Ezért veszélyes. Ezért félünk tőle. Épp itt az ideje bezáratni!
A hivatalos álláspont: az üzemeltetőnek lejárt az engedélye, hosszú ideje nagy összegű a közműtartozás, és bizonyíthatóan büntetendő cselekmények folynak a piacon. Az üzemeltető állítja, hogy van engedélye, nincs közműtartozása, értelemszerűen a bűncselekményekről sem tud.
Veszélyes vizeken?
A helyieken kívül kevesen tudják, hogy a józsefvárosi piac valójában két terület. A Kőbányai út jobb és bal oldala. A konténerváros, a favela-hangulatú mindenespiac, ahol tényleg mindent lehet kapni az olcsó ruháktól kezdve, a nagyon olcsó telefonon át szerintem még valami tömegpusztító vírust is (ha az ember nagyon akarja) vakcinában, kínai nyelvű használati utasítással. És a régi Ganz-gyárépületekből átvedlett, olcsó ruha- és még kitudjamilyen-piac. Mindkettőnek más az üzemeltetője, és ez utóbbinak nem kérdőjelezi meg az önkormányzat az engedélyét, közműtartozásait és bűncselekményeit. Ide szeretné átköltöztetni a „másik oldalt”. Sajnos, itt a bérleti díjakat dupla áron adják, a „kicioccó” kiskereskedők nagy része ezt nem tudná megfizetni. De gazdasági verseny van. A nagyhal megeszi a kishalat. Láttunk már ilyet…
A megszűnéssel alighanem Budapest egyik legszínesebb, legtitokzatosabb és legendákkal teli övezete tűnne el.
Egy grúz eladónő titokzatosan lép hozzám az önkormányzati intézkedés napján, és sokat sejtetően mondja, hogy nem fogják ezt bezáratni: „A Mariann bombát rak a Polgármesteri Hivatal és a MÁV elé (a MÁV-tól bérli az üzemeltető a területet), ha megpróbálják.” Nem tudom, ki az a Mariann, de a legenda értékét nagyban emeli, hogy maguk a kiskereskedők is misztifikálják Budapest faveláját. Nem csoda, hogy a köztudatban veszélyes helynek ítélik az emberek.
„Én oda be nem megyek!”, „Bátor vagy, vagy inkább hülye, hogy be mersz menni, főleg egy fényképezőgéppel!”, „És megvan még a veséd?” – hangzik el környezetemben néhány ismerős megjegyzése a piac kapcsán.
Pedig nem veszélyesebb, mint a Nyugati aluljáró. Az ember nyilván egészségesen vigyáz az értékeire, mint bárhol máshol, aztán félóra elteltével leomlik a legenda. Főleg, ha nyitottan, nyitott szemmel járunk.
Piacolás
Valójában teljesen hétköznapi kiskereskedők árulják vékony pénztárcájú embereknek elérhető áron mindazt, amire szükségük van. „Hova fogunk járni vásárolni? Nekem 57 000 Ft a fizetésem, itt lakom a Józsefvárosban, gyakorlatilag itt veszek meg mindent. A ruháktól kezdve az élelmiszerekig mindent. Ebből a pénzből itt kijövök, a másik oldal nekem már drága” – meséli egy középkorú vásárló, amikor szóba kerül a bezárás. Valószínűleg itthon nincs egyedül ezzel a problémával. Nem sokkal később tömeg verődik körém, kínaiak, arabok, grúzok és számomra megállapíthatatlan nemzetiségű emberek. Meglepő módon nem kirabolni akarnak, vagy a vesémet kivenni, eladni, hanem bizonytalansággal a szemükben kérdezgetnek, hátha tudok valamit.
Tény, hogy történtek bűncselekmények: tömegverekedés, találtak egy halottat, akiről kiderült, hogy illegális bevándorló, de nem ez a jellemző. Beszélgetünk. Idegenek, egymással. Arra sétáló emberek is bekapcsolódnak. Nem érzem, hogy félnem kellene. Szóba kerül más is, nemcsak a piac. Karácsony, gyerekek. Hirtelen már nem is velem beszélgetnek, hanem egymással. Egyszerű, hétköznapi dolgokról, indulatok nélkül. Nem egymás külsejét nézik, hanem odafigyelnek a másikra. Arra, hogy mit mond. Van, aki kicsit töri a magyart, más szuperlatívuszokban beszél. Szeretik a piacot, szeretnek idejárni: „… mert itt még embernek nézik a másikat” – mondja egy idősebb néni, aki Kaposvárról jön havonta párszor, és mindig itt eszik: „Szeretem a kínai kosztot, és azt mondják, itt az eredeti.”
Belső utazás
A piac titokzatosságát a széles nemzetiségi paletta jócskán növeli. „Idejönnek a kínaiak, mindegyik ugyanúgy néz ki, nem lehet őket megkülönböztetni, elveszik a jó magyar ember elől a munkát, hatalmas kocsikkal járnak.” Ki ne ismerné e szavakat, amiket az újabb ismeretlennel szemben fogalmazunk meg magunknak a tévé mögött ülve, pörköltfoltos atlétában?
Biztos, hogy némelyik városi legenda igaz, vagy legalábbis van valóságalapja, és az is tény, hogy a kínai piacon sok a kínai. És arab és kaukázusi és balkáni meg mindenféle etnikum.
Akit ez zavar – sokakat –, az nem megy oda.
Belépni a Jozsóra olyan, mintha egy idegen országba érkeznénk. Nem kell repülőjegy, hogy távoli országokba utazzunk, elég egy 350 Ft-os villamosjegy. Népszínház utca, Kőbányai út, 28-as villamos, néhány megálló. És biztosított a felfedezésélmény.
Mert tényleg itt a legjobb a pholeves, például. Vagy igazi a szecsuáni csirke. Közelében sincs annak, amit az EU-komform kínaiban árulnak, közel hozzánk, a sarkon. Az, hogy tényleg kutyából vagy macskából készül-e, nem derül ki. (Az „étterem” környékén találkozunk macskákkal, de valószínű, hogy csupán jutalomfalat iránti érdeklődésből, semmint öngyilkossági szándéktól vezérelve járnak erre.)
Aki szeret főzni, kísérletezni a konyhában, itt olcsóbban, jobb minőségű és friss shii take gombát és több zöldséggyümölcs különlegességet talál, mint a ma oly divatos kulináris-plázákban.
Csak itt még jár hozzá egy történet is. Lehet, hogy vidám, vagy szomorú, de igaz. Keresik az ember tekintetét, fontos, hogy elégedett légy az áruval, és visszagyere. Olyan ez, mint régen a piacokon. Igaz, akkor Mari néni székely vagy sváb akcentussal törte a magyart és nem kínaival.
De a történet ma már terhes. Nincs időnk. Rohanunk. Ritkán állunk meg, és zavar, ha kizökkentenek a sterilitásunkból.
Ha élvezzük, szeretjük vagy szükségünk van e sokszínűségre, a gyakran bizonytalan eredetű árura és a korántsem steril közegre, igyekezzünk! Állítólag sportközpont lesz a helyén. Jót tenne a józsefvárosi srácoknak egy hely, ahol kulturáltan sportolhatnak, levezethetik a felgyülemlett feszültséget. Persze nem biztos, hogy a Jozsó területe a legmegfelelőbb erre...
Kínaiak Budapesten
Kína és a kínaiak kapcsán kettősek az érzéseink. A mai, modern Kína katonai, pénzügyi, gazdasági és turisztikai szempontból is a világ egyik vezető állama lett, amely némi félelemmel teli csodálatot kelt. Másrészt a ruhákon, cipőkön, játékokon, elektronikai eszközökön a Made in China címke alapján egyértelmű a képzettársítás: az adott termék biztosan olcsó, rövid életű és valószínűleg nem elég biztonságos. És nincs még egy olyan bevándorlóközösség ma Budapesten, amellyel kapcsolatban annyi hiedelem és „olcsó” sztereotípia fogalmazódna meg, mint a kínai – kezdve a „Miért nincsenek kínaiak itt eltemetve?” kérdéstől, a „rejtélyes” tavaszi tekercseken át, a kínai inváziótól való félelemig.
A kínai bevándorlók az 1990-es évek elején érkeztek nagy hullámban Magyarországra. A „kincses ország” – ahogyan Magyarországot nevezték – több szempontból is vonzó volt. Az akkori vízummentesség megkönnyítette az utazásokat Kína és hazánk között. Az államszocializmust követő gazdasági átalakulás éveiben itthon minden képlékeny és változó volt, és az átmeneti áruhiány miatt a kínai árusok jó felvevőpiacot találtak a magyar fogyasztók körében. A rendszerváltás előtti Magyarországon kevés nem etnikai bevándorló élt (kivételt a vietnami és a görög migránsok jelentettek, akik politikai okokból kerestek hazájuktól távol letelepedést). Ezért is tűnt szokatlannak a kínaiak megjelenése.
A transzszibériai vasúton utazó és Budapestig eljutó kínaiak elsődleges célja az volt, hogy lehetőség szerint meggazdagodjanak és esetleg – a Kínában szigorú egygyermekes családpolitikával szemben – többgyermekes családot alapítsanak. Kezdetben az aluljárókban árulták a zoknikat, olcsó sportcipőket és ruhaneműket, majd a nagyobb budapesti piacokon béreltek standokat. Persze nemcsak az áruval megpakolt szerencsét próbálók jelentek meg, hanem vállalkozók, üzletemberek is érkeztek.
1992-ben azonban hazánk visszaállította a vízumkényszert, ezzel jelentősen visszaszorult az országba érkező kínaiak aránya. Abban a korban, amikor még nem épültek nyugati típusú bevásárlóközpontok és nem léteztek webáruházak, vagyis az 1990-es évek elején, a kiskereskedelemre specializálódott, szállítással és forgalmazással egyaránt foglalkozó cégek újszerűek voltak. Budapest szebb napokat látott ipari létesítményei és parlagon hagyott, a belvároshoz közeli ipari területei szolgáltatták a helyszínt az egyre erősödő importtevékenységhez és a növekvő kiskereskedelemhez. 1997 óta a VIII. kerületi Négy Tigris piac és a vonzáskörzetében létesített kereskedelmi és szolgáltatóegységek különösen sok kínait foglalkoztatnak, és a legtöbb cégér és felirat esetében már nem is bíbelődnek a magyar fordítással...
Míg azokban az európai városokban (pl. London, Liverpool, Amszterdam, Rotterdam), ahol a kínai diaszpóra már több mint egy évszázada jelen van, és a kínaiakra bizonyos területi szegregáció jellemző (kínai negyedek), Budapesten a szó klasszikus (és pejoratív) értelmében nem létezik Chinatown. Ugyanakkor Budapesten is megfigyelhető, hogy egyes körzetekben, például a VIII. és a X. kerületben kifejezetten sok üzlet, raktár, büfé, étterem visel kínai feliratokat a homlokzatán. A legtöbb kínai bevándorló itt telepedett le, bár a főváros periferikus területein is egyre több kínai család jelenik meg. A kifejezetten „ázsiai stílusú” bevásárlóközpontok később épültek; a ma félig üresen álló Ázsia Center a XV. kerületben és a Sárkány Center a XVIII. kerületben viszonylagos minőségi ugrást jelentettek a piacokhoz képest.
A kínai közösség több mint húsz éve meghatározó eleme a budapesti szolgáltatószektornak. A kínai büfék és gyorséttermek egzotikusnak tűnő menüi és magyaros ízesítésű tavaszi tekercsei már közismertek. Sőt, a kínai élelmiszerboltokban magyarok is vásárolnak jázminrizst, rizstésztát vagy fafülegombát. A kínai ruhaboltok – olcsóságuk okán – továbbra is keresettek.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2012-ben 12 069 kínai állampolgár tartózkodott Magyarországon, ami meg sem közelíti a nyugat-európai országok kínai közösségeinek nagyságát. A kínai házaspárok két vagy három gyermeket nevelnek, a közkórházakban lezajló szülésekhez sokszor tolmács segítségét igénylik. Az itt született kínai gyerekek magyar vagy a kínai–magyar kéttannyelvű iskolába járnak, és már a felsőoktatásban is tanulnak. Ám hazánk vonzereje az utóbbi években jelentősen megkopott, így nemhogy inváziótól nem kell tartani, de sok kínai vállalkozó döntött úgy, hogy inkább visszamegy az anyaországba, és ott próbál szerencsét. A budapesti temetők pedig őrzik az itt elhunytak békéjét.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
