A csillagászoknak sajnálatos módon szembe kell nézniük a ténnyel,

hogy az égboltnak egy adott pillanatban csak a fele figyelhető meg tökéletesen ideális körülmények között, a másik fele a horizont alatt van, azonban szerencséjükre – a Föld forgásának és Nap körüli keringésének köszönhetően – az égboltot kémlelők látómezeje idővel elfordul: keleten új csillagképek kelnek fel, nyugaton korábban látottak buknak a látóhatár alá. Egy átlagos éjszaka így akár az égbolt 60-70%-át is megfigyelhetjük, egy év alatt pedig hazánkból az égbolt 84%-a látszódik.

Elméletileg... Gyakorlatilag azonban jóval kevesebb, hiszen a légkör a horizont közelében jelentősen lerontja az égitestek láthatóságát. A komoly gond tehát az égbolt hiányzó, déli harmadának megfigyelhetőségével van. A helyzetet pedig tetézi, hogy galaxisunk szépséges, csillagködökben igen gazdag központi régiója éppen a számunkra problémás harmadban helyezkedik el!

Ausztrália, Afrika vagy Dél-Amerika?

Nincs mese, az égboltnak ezen részét megörökíteni kívánó asztrofotósoknak a helyváltoztató mozgás képességére van szüksége. És bár hiába ők is emberek, csillagászberkekben e tevékenység komoly kihívás… A déli félteke csillagködjeinek ideális megfigyeléséhez körülbelül a Baktérítőig kell utazni, emiatt úti célként három földrész jön szóba: Ausztrália, Afrika és Dél-Amerika. Ausztráliában a csillagászati képalkotáshoz gyengék a légköri adottságok, ugyanezen szempont alapján a dél-amerikai Andok viszont igencsak ideális megfigyelőhely, ám Afrika déli részén Namíbia sem sokkal marad el tőle – és ez esik legközelebb Európához. Ez döntő szempont, ha figyelembe vesszük, hogy egy asztrofotós-felszerelés körülbelül fél mázsa, szállítása pedig komoly pénzbe kerül.

A félsivatagos éghajlat, az 1800–2000 méter magas fennsíkok, a rendkívül alacsony (kb. 3 fő/km2) népsűrűség és az ebből következően elenyésző fényszennyezés – mind-mind kiváló adottságok ahhoz, hogy a dél-afrikai ország ege zavartalan lehetőséget biztosítson a Tejút hazánkból láthatatlan részeinek megörökítéséhez. Namíbia német gyarmati történelméből fakadó konfliktusait, a 20. század legelején az őslakosokkal folytatott küzdelmeket és vérengzéseket mára a társadalom túlnyomó többsége feldolgozta. A gyarmati korszak idején érkező német ajkú telepesek és a helyiek (az őslakosok és a bevándorolt bantu többség) békés együttélést alakítottak ki, amivel Dél-Afrika legstabilabb belpolitikai és gazdasági helyzetét teremtették meg. Ráadásul a mai német amatőrcsillagász-mozgalom erőfeszítéseinek köszönhetően az országban több olyan családi gazdaság is működik, melyek kifejezetten az európai amatőrcsillagászok és asztrofotósok kiszolgálására rendezkedtek be.

A magyar asztrofotósok

2010 óta 1-2 éves rendszerességgel veszik célba az ilyen „asztro”farmokat, és az utak általában 2 hétig tartanak, mégpedig a hazai tavaszi, az ottani száraz évszakban, ami egybeesik a Tejút jó láthatóságával. Az eredmény pedig nem marad el. A 4-6 fős csapatok fejenként 100 órányi expozíciós időt terveznek, amibe ideális esetben 20-30 objektum megörökítése fér bele. De miért csak ennyi? Valójában ez az alacsony szám is jelzi, mennyire időigényes egy csillagászati felvétel elkészítése… Hiszen ugyanennyi idő alatt egy természetfotós több ezer fotográfiát is készít! A rendkívül hosszú időt igénylő és kifejezetten helyhez kötött csillagászati felvételek elkészítésének nehézségeiért cserébe viszont a magyar amatőrcsillagászat számára ezeken az expedíciókon keresztül tárult fel a déli égbolt. És oly kinccsel lett gazdagabb a fotóskultúra, amilyet előtte csak külföldi szaklapokban és űrtávcsövek felvételein láthattunk.