„Oroszlány megromlott” – mondja a srác a város északi végén elterülő mesterséges tó partján, a 70-es években épült lakótelep árnyékában. Pecázni jött, hajnalban indult Győrből, ahol a szüleivel lakik. „Itt éltünk, ebben a panelban – mutat rá az egyik tízemeletesre –, aztán bezártak a bányák.
A szüleim elvesztették az állásukat, így felkerekedtünk és Győrbe költöztünk: most az Audi-gyárban dolgoznak. Gyerekként nagy álmom volt horgászni a tóban, de akkor nem volt rá esély, hiába volt itt a házunk mellett. Most már van hozzá cuccom, és néha visszajárok, reggel jövök, este megyek.”
Ő is megtapasztalta a válságot, amit szülővárosa a rendszerváltást követően átélt, és amely – dacára a lassan magára találó helyi gazdaságnak – még ma sem ért véget. Szülei a nehézipar és a bányászati tradíciók látványos visszaszorulásának tipikus elszenvedői. A leépítések, a bányák bezárása, majd betemetése számos oroszlányi családot vagy egyéni munkavállalót új vagy alig ismert utakra kényszerített.
Oroszlány a Vértes északi lábánál, Tatabányától alig 15 km-re terül el. A megyében és a szűkebb környéken egyaránt jelentős hagyománya van a bányászatnak. Oroszlány területén 1937-ben indult a rendszeres kitermelés. A szén jelentőségét növelte, hogy az I. világháborút követően elvesztett bányák helyett új lelőhelyeket kellett találni.
A magyar szénbányák élén
A Vértes és a Bakony bányái voltak itthon a legkitartóbbak: 2013-ig Oroszlány határában működött az ország utolsó mélyművelésű szénbányája. A Márkushegyi Bánya kiépítését 1976-ban kezdték el, 1981-ben kezdte meg működését. Ez érdekes fejlemény volt annak fényében, hogy a magyarországi szénbányászat a 60-as évek végén már visszaszorulóban volt. Az 1973-as olajválság viszont a szén felhasználását ismét gazdaságosabbá tette, ráadásul a hazai ásványvagyon fokozottabb kiaknázása (Eocén-program) a külső energiafüggést is csökkentette. A bányában teljes működése alatt összesen 44 millió tonna, viszonylag magas fűtőértékű szenet hoztak felszínre, amelyet elsősorban az oroszlányi lakások távfűtéséhez használtak fel.
A bányászott szén mennyisége folyamatosan csökkent. 2002-től már csak az ún. szénfillér-támogatással (az oroszlányiak által fizetett, kilowattonként 18, később 23 filléres többletárral) lehetett finanszírozni az erőmű évi több milliárdos veszteségét. A leépítések nem kerülték el a bányát: a fénykorában négyezernél is nagyobb bányászlétszám 2009-ig megfeleződött, majd 2014 végére, a termelés utolsó napjára 472 főre zsugorodott. A fél társaság még egy-két évig maradhatott, ők végezték a bánya és a környező, bányászat által átalakított táj rekultivációját. A járatokból kiszerelték a gépeket, illetve a fém alkatrészeket, majd az aknák lezárását követően „visszaadták a természetnek, ami az övé”: tereprendezéssel, erdőtelepítéssel igyekeztek az eredetihez közelítő tájat létrehozni. Ezzel egyidejűleg, a környék bányászatának méltó emléket állító Oroszlányi Bányászati Múzeum a XX. akna területén, a várostól északkeletre találta meg végső helyét.
Bányászok a múzeumban
A Vértesi Hőerőmű – eredeti nevén Oroszlányi Hőerőmű – építési munkálatai 1958-ban kezdődtek, a villamosenergia-termelés 1961-től indult meg, majd 1978-tól lehetővé vált az oroszlányi lakások fűtése is az erőműből származó hőenergiával. A széntermelés visszaesése ugyanakkor a 90-es évektől már kezdte éreztetni hatását: az erőmű lassú műszaki elavulása mellett komoly problémát jelentett a környezetszennyező anyagok kibocsátása, majd a kétezres évek elejétől-közepétől a vonatkozó, a korábbinál jóval szigorúbb európai uniós szabályok. Az erőmű hiába esett át rekonstrukción, egy szerencsétlenül alakult energiapiaci szerződés végképp betett neki: 2016 elejétől hivatalosan „szünetelteti villamosenergia-termelési tevékenységét”. 4300 lakás és az oroszlányi ipari park árammal történő ellátására kellett hirtelen alternatívát találni.
„Mindig a politika mondta meg, hogy mit csináljunk. Most éppen az Európai Unió.” – Elgondolkodtató egy (volt) bányásztól hallani ezt... A Bányászmúzeum udvarán állunk, a volt XX. akna tornyánál. – „Igaz, hogy maradt még a bányában szén?” – vetem fel. – „Igen, és nemcsak itt, hanem más hazai bányákban is.” – „És még az is lehet, hogy gazdaságos lenne felhozni?” Látszik rajta, hogy jólesik neki a kérdés. – „Végre valaki! Mind ez ideig nekünk mindenki azt mondta, hogy nem érné meg.”
A múzeum egyenpólós alkalmazottai régen mind bányászok voltak. Minden, amit egykori munkájukról mesélnek, első kézből származik, mint ahogyan a múzeum berendezései és tárgyai is eredetiek, sőt a helyszín elrendezése is szinte pontosan ugyanolyan, amilyen a működése idején volt. Végzetét a bányászok szerint már az új európai környezetvédelmi szabályok okozták, pedig a bánya és a hőerőmű még ezeknek is próbált megfelelni. – „A hőerőműnek például kénszűrője is van” – említi meg egyikük. Arcáról nem nehéz leolvasni, hogy hosszú évek kellettek ahhoz, hogy elfogadja a szénbányászat teljes felszámolását és indulat nélkül tudjon beszélni róla, mert aki bányász volt évtizedekig, mindig visszavágyik a mélybe.
Oroszlány minden szeptemberben városi Bányásznapoknak ad otthont, a bányászat megszűnése után is fenntartva-támogatva a közösséget és a szakmában dolgozók egymás közötti szolidaritását. Erről már a főtéren beszélgetünk, miután az oda felhúzott színpadot fotózgattam, és az addig láthatatlan biztonsági őrök hirtelen megjelentek. Hamar kiderült, hogy mindketten bányászok voltak... A két nagy városi rendezvény, az Oroszlányi Borfesztivál („Boroszlány”) és a Bányásznapok között mindössze két hét van, felesleges lenne mindent elbontani és elpakolni, aztán újra felépíteni. Így erre az időszakra az önkormányzat alkalmi munkát kínál nekik.
Ha kíváncsi a történet végére, és az oroszlányi lebegőfalura lapozza fel 2022/szeptember-októberi számunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
