A kevesebb, mint harmad-magyarországnyi Szicília szigete elképesztően változatos helyszín. A sűrűn lakott part menti régiókban elég csak a szomszédos településre átmenni, és máris teljesen más dialektust beszélnek, máshogy készül
a pesztó, a tengerparti sótűrő növényzetet felváltja a bozótos mediterrán macchia, a meredek tengerpart látványát pedig a homokdűnés partszakaszok. Szicília földrajzi adottságai a változatosság mellett azt is garantálják, hogy építőanyagért például nem is kell a szomszédba menni
A sziget legnyugatibb csücskének környékén, Trapani tartományban két különleges építőanyag is nagy tömegben található, melyeket már sok évszázada bányásznak. A hátrahagyott tájsebeket manapság egészen változatos módon használják, az új szerepköröket jókora kreativitás hozza létre. Custonaci környékén Európa második legjelentősebb „márvány”-lelőhelyét találjuk, míg a Marsala és Mazara del Vallo közelében bányászott kalkarenit könnyen megmunkálható tömbjei már az i. e. 8. század óta a szicíliai építészet alapköveit adják.
Szicília gyöngye és a líbiai szél
Trapanitól ÉNY-ra, Custonaci környékén, a Monte Cofano és a Monte Sparagiaio közötti területen a 15. század óta tart a kréta korú mészkő bányászata, ami világszerte „custonaci márvány” néven ismert, valójában azonban nem átalakult (metamorf) kőzetről, hanem különleges mészkőről van szó. Anyaga elsősorban a tengerpartközeli, árapályövi környezetben ülepedett le, a későbbiekben visszaoldódási folyamatokon esett át és változatos szerkezeti hatásoknak is ki volt téve, az így keletkezett kőzetrepedésekben pedig a tenger alatt üledékkitöltődések, telérek jöttek létre. E folyamatok eredményeként alakult ki különlegességét adó, változatos mintázata és színezete. A fő kőzettípus a jól csiszolható, csillogó, szép rajzolatú „Perlato di Sicilia”, azaz Szicília gyöngye, ami elefántcsontfehér színű és tiszta kalcitzárványokkal tarkított. A másik fő típus a „Libeccio Antico” (azaz antik líbiai szél), ami különleges mintázata és intenzív, az elefántcsontfehértől a sárgán és a zöldön át a sötétvörösig terjedő színezete miatt a barokk kor legkedveltebb díszitőköve volt.
A custonaci márványt az olasz csizma legimpozánsabb épületeiben is megtaláljuk, így a római Szent Péter-bazilikában, a firenzei Medici-kápolnában, a pisai, luccai és arezzói katedrálisokban és a Milánói Központi pályaudvaron is.
A kitermelés külszíni fejtésként történik, az 1950-es évek óta gépesített eljárással. Lépcsőzetesen haladva nagy tömböket fejtenek ki, amelyeket minőségük alapján értékelnek és jelölnek, majd később fűrészelnek – burkolóanyagként – vékony lapokra.
A kitermelés tömegéhez képest egészen kicsi, 3 km2-es területen 200 lelőhely ismert, melyekből jelenleg 54 aktív. Ezekben évente 1,5 millió tonna követ termelnek ki, mintegy 100 millió euró értékben. A custonaci márvány ma szerte a világon prémium burkolóanyagnak számít, exportálják dubaji felhőkarcolók berendezéséhez, repülőterek burkolásához, de még hollywoodi díszletek építéséhez is.
Tufa–nemtufa
A környék másik jellegzetes építőanyaga a „tufo”, ami köznyelvi elnevezése ellenére kőzettani értelemben távolról sem tufa, ám porózus-lyukacsos szerkezete, viszonylag könnyű súlya miatt mutat némi hasonlóságot a vulkáni eredetű tufákkal. A „tufo”, vagy hivatalos nevén kalkarenit egy sekélytengeri üledékes kőzet, ami döntően homok-mérettartományúra aprózódott karbonátszemcsékből áll, így mészhomokkőnek vagy meszes homokkőnek is hívják. Jellemzően biogén eredetű, mészvázú tengeri élőlények, puhatestűek, algák vagy foraminiferák héjának töredékeiből áll. A mészhomok a sekélytengeri, partközeli teraszokon a hullámzás következtében aprózódott és csiszolódott, majd cementálódott, de gyakran ép fosszíliák is megtalálhatók benne.
Felülről pillangó, oldalról krokodil: mi az?
Az Egadi-szigetek Marsala és Trapani között, a szicíliai partoktól 7–37 km-re nyugatra találhatók. Az évezredek óta lakott szigetcsoport két aprócska (Formica és Maraone) és három nagyobb szigetből áll, utóbbiak Marettimo, Levanzo és Favignana. Földtanilag mind a Trapani környéki hegyekhez tartoznak, nagyrészt középidei karbonátokból állnak. A 19 km2-es területű és 3400 állandó lakossal rendelkező Favignana a szigetcsoport legnagyobbika. Jellegzetes alakú: a szicíliai partok felől nézve krokodilra vagy vízilóra hasonlít, míg felülnézetben határozottan pillangóra emlékeztet. A pillangó teste egy 300 m magas, észak–déli irányú magaslat, két kiterjesztett szárnya pedig a tenger által alakított, egy-egy abráziós terasz. A keleti szárnyat pleisztocén kalkarenit alkotja, melynek bányászata – a tonhal halászata mellett – évszázadokon át a szigetlakók fő kereseti forrása volt.
Historikus bányaművelés
A Marsala és Mazara del Vallo közötti földeken járva fóliasátrakat, művelt területeket vagy a sciarát, a száraz, sziklás felszínen túlélő természetes növényzetet találjuk (bár a szemétszállítás elhibázott rendszere miatt illegális szemétlerakatok is nagy tömegben fordulnak elő). Nem is sejtjük, hogy több ezer hektárnyi területre kiterjedő, intenzív kőbányászat által visszahagyott alagútrendszer fölött sétálunk! Ennek oka, hogy a felszínt egy nagyon kemény és ellenálló, cementálódott réteg, az úgynevezett scorcione borítja, amit hagyományos kézi eszközökkel csak igen nagy nehézségek árán tudtak megbontani.
A kitermelés az 1950–60-as évekig jellemzően nem a felszín felől történt, hanem először kutaknak nevezett üregeket ástak, amelyeken keresztül a puhább, kitermelni kívánt „tufa”rétegekig jutottak.
Egészen a 40-es évekig csákánnyal és kapával dolgoztak, amivel szabálytalan, később megmunkálandó, méretre fűrészelendő tömböket tudtak fejteni. A motoros fűrészek megjelenésével a kút környezetében először függőlegesen fűrészelték az anyagot a kívánt szélességű és hosszúságú blokkokra, majd lépcsőfokonként haladva, vízszintesen fűrészelve vágták a blokkokat a megfelelő magasságúra.
Egy-egy tárót jellemzően 6-7 m szélességig bontottak, és két üreg között ugyanennyi anyagot hagytak meg, hogy oszlopokként tartsák a felszínt, elkerüljék az omlásokat. A „kutak” környezetét nem hagyták el nagyobb távolságra, hiszen a kész blokkok felszínre hozatala is ezeken keresztült történt, és az elektromos világítás megjelenéséig a kút jelentette az elsődleges fényforrást is a mélyben. A kitermelést egészen 30 m-es mélységig folytatták, amíg el nem érték a talajvíz felszínét vagy a kalkarenit alatt található agyagréteget. Ezután a kutat a törmelékkel betemették, majd továbbálltak, és kútról kútra haladva egy hatalmas, felszín alatti labirintusrendszert hoztak létre.
A házépíteshez szükséges anyagot akár a saját tulajdonú telek alól is kitermelték. Ha pedig a járat teljesen véletlenül a szomszéd telek alá is elért, akár titkos föld alatti összeköttetések is létrejöhettek...
Favignana szigetén még a Marsala-Mazara környékén bányászottnál is jobb minőségű kalkarenit található, amit már az ókori rómaiak is használtak. A kifejtés csúcsa az 1700–1950 közötti időszakra tehető, s mire az 1970-es években megjelent a gépesítés, a bányászat már leszálló ágban volt, és mára már csak egyetlen fejtés maradt aktív. Kiváló tulajdonságai miatt a favignanai kalkarenit felhasználása Szicília-szerte jellemző, de még a Mediterráneum távolabbi részein, például Tunéziában is találkozhatunk vele. Nagy mennyiségben fordul elő a kelet-szicíliai Messinában, ahol az 1908-as földrengésben elpusztult épületállomány újraépítéséhez használták. Több környékbeli impozáns épületet is favignanai kalkarenitből emeltek, s a kőfejtésnek köszönhetően drámaian átalakult a sziget felszíne. A jellegzetes látkép részei a tenger felé tátongó, hatalmas kapuk, visszamaradt, meredek kőoszlopok és feneketlen labirintusrendszerneknek tűnő gödrök.
Ókori kőmegmunkálás
A nyugat-szicíliai kalkarenithasználat egyik legérdekesebb és legrégebbi példája Selinunte romvárosa, az ókori görög építészet egyik legimpozánsabb emléke, a látnivalóktól hemzsegő környék talán legkiemelkedőbb látványossága.
A régészeti park területén nemcsak számos templom, de egy egész város maradványait is megtalálták, lakóházakkal, utcákkal, városfallal, piactérrel és kereskedelmi épületekkel együtt.
A görög kolóniát az i. e. 7. század második felében alapították, virágzásnak indult, és harmincezres lélekszámú kereskedővárossá nőtte ki magát. Az i. e. 6. század közepétől grandiózus templomokat kezdtek építeni, a „G” templom 113 m-es hosszával az ókori görög világ egyik legnagyobbika. A nagy léptékű építkezéshez természetesen elérhető közelségű építőanyag is kellett.
A várostól 10 km-re található Cave di Cusa kőbányában kiváló minőségű kalkarenitet találtak, ahol a templomok legnagyobb oszlopelemeit helyben faragták ki, ékek, csákányok és kalapácsok segítségével. Az oszlopokat akár 2 m átmérőt is elérő hengerek és korongok összeillesztésével emelték. Ehhez először pontosan kimérték az alkotóelemek kiterjedését, függőlegesen körbevésték, majd alulról vízszintesen bevert ékek mentén választották el a befoglaló kőzettől.
A bánya régészeti jelentőségét emeli, hogy azt a pun hódítás idején egyik napról a másikra hagyták el, így a hirtelen félbehagyott munkálatok minden fázisa megőrződött.
Napjaink kalkarenitje
Az 1950–60-as évek óta létesített bányák már a felszínről is jól látható külszíni fejtések. Gépesített eszközökkel egyszerűen eltávolítják a felszínt borító kemény scorcionét, és a „tufát” elérve, lépcsőzetesen lefelé haladva folytatják a kitermelést.
Sok esetben már évtizedekkel ezelőtt felhagyott helyszínekre is visszatérnek a gépekkel, hiszen a talajvíz szintje mára 10–20 méterrel lejjebb húzódott.
Ennek oka, hogy nemcsak a 80 000 fős Marsala ivóvízellátását fedezik az itteni vízkészletekből, de az öntözésigényes mezőgazdasági tevékenységhez is fenntarthatatlanul nagy mennyiségű vizet termelnek ki.
Ha többet szeretne megtudni a sziciliai "márványról" lapozza fel 2023/szeptember-októberi lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
