A germán nyelvekben a berg szó hegyet jelent, bár néha dombokra is használják e megnevezést. A dán bjerg csupán egy betűben különbözik a német bergtől,
ám az ország domborzatát tekintve óhatatlanul némi ironikus hangsúlyt
is kap a szó. Vannak-e egyáltalán bjergek Dániában? Spoiler: igen. Akadnak köztük tájképileg látványos és kialakulásukat tekintve különleges helyszínek is. A belső erők helyett a jég, a szél és a tenger a főszereplők e történetben – meg persze az ember.
Dánia az előkelő harmadik helyet foglalja el az európai országok alacsonysági listáján, ha az országokat a legmagasabb pontjuk alapján növekvő sorba rendezzük (csupán Vatikán és Monaco előzi meg, feltéve, hogy Feröert és Grönlandot ezúttal nem számítjuk Dániához). Az adatok tükrében kifejezetten pozitív csalódás, hogy ez az ország egyáltalán nem asztallap simaságú. Inkább dimbes-dombos és néhol aránylag meredek, bár értelemszerűen nem túl nagy szintkülönbségű lejtők is előfordulnak. Vegyünk szemügyre tehát néhány érdekes dán „bjerg”-et!
Nyugaton a helyzet…
… korántsem változatlan. Itt találhatók Dánia talán legdinamikusabban alakuló tájai. A szinte állandóan fújó erős, nyugatias szelek jót tesznek a szélenergia-termelésnek, de a tengerpartoknak már kevésbé. A gyakran viharos Északi-tenger vizét folyamatosan korbácsolja a szél és hajtja neki a tengerpartnak. Az erős hullámzás rombol és épít. A rombolás különösen a Jylland-félsziget észak-nyugati részein látványos, ahol a 40-50 m magas partokat kitartóan pusztítja az abrázió. Nem is csekély mértékben: évente 1-1,5 m-rel hátrálnak itt a partok. Ami ezer évre kivetítve már 1-1,5 km-t jelent! A középkor óta egyes helyeken ennyivel szorult hátrébb (keletebbre) Dánia.
De nem is kell ilyen messzire visszamenni az időben, mert ez a gyors erózió – akár már néhány generáció (∼100 év) alatt – problémát okozhat a partmenti létesítményekben. Ugyanakkor épít is a tenger, mert az omladozó partok anyagát a partmenti áramlások elszállítják, és kicsit odébb hosszú turzások, azaz viszonylag alacsony, de azért a tengerszint fölé emelkedő homokpadok épülnek ebből a hordalékból. A turzások mögött nagy kiterjedésű lagúnatavak találhatók.
Ezen a tájon fekszik néhány látványos dán „hegy”: a Rubjerg, a Bulbjerg és a Bovbjerg (nehéz a neveket nem összekeverni). Ezek közül legészakibb a Rubjerg, mely több szempontból is különleges. Itt nemcsak a tengeráramlás hordja el a homokot, hanem a szél is. Egy viszonylag rövid, 2 km-es szakaszon szaharai látványt idéző hatalmas homokdűnét halmozott fel a szél. Maga a dűne ebben a formában viszonylag fiatal, mindössze néhány száz éves. Másrészt a part itt is pusztul, és e kettős folyamat középpontjában áll a híres világítótorony, melyet a szél általi eltemetés és a tengerpart felőli leszakadás egyszerre fenyeget! Szinte menthetetlen helyzet.
Évtizedes töprengés után a torony mellett álló, homokkal félig már betemetett házakat 2009-ben lebontották. 2023-ra pedig a toronynak is össze kellett volna dőlnie, ám 2019-ben léptek a hatóságok: a világítótornyot egyben(!) sínekre emelték, és 70 m-rel odébb vontatták.
Ezzel pár évtizedre (de korántsem örökre) sikerült a problémát megoldani. A világítótorony a homokdűnék között, háttérben a tengerrel, magasban a temérdek paplanernyőssel igazán lebilincselő látványt nyújt.
A Rubjergtől délnyugatra elhelyezkedő Bulbjerg csípős nyelvűek szerint a Jylland-félsziget (azaz Dánia nagy részének) egyetlen igazi sziklája, ami tehát nem homokból, agyagból, vagy más efféle törmelékből áll, hanem „valódi kőzetből”, azaz mészkőből, még pontosabban „kréta mészkőből”. Ez egy viszonylag puha, jól formálható mészkőféleség, mely nevének megfelelően írókrétának is használható, kialakulása pedig a földtörténet kréta időszakára esik. A bulbjergi magaspartban van valami terepasztalszerű, hiszen a szikla alapterülete mindössze 200x50 m, magassága pedig 47 m. Ám akad itt bőven látnivaló: a parti homok egyes részein kisméretű szélformák alakulnak ki, a szikla tövében szépre csiszolt kavicsokat gyűjtögethetünk, a mészkőben pedig sötét tűzkőrétegeket figyelhetünk meg. A legizgalmasabb mégis, hogy a fejünk felett (már ha a szikla alján járunk, apály idején) folyamatosan megy a csivitelés. A fal ugyanis tele van háromujjú csüllő fészkekkel, ezért úgy érezhetjük itt magunkat, mintha egy észak-európai „madársziklákról” szóló természetfilm némileg kicsinyített díszletei közé csöppentünk volna.
A sziklára felkapaszkodva elénk tárul a tenger széles horizontja. Ahonnan bármikor érkezhet egy ellenséges invázió... Legalábbis a német hadvezetés a II. világháborúban ettől rettegett. Hitler koncepciója volt az Atlanti Fal, egy olyan védelmi rendszer, ami a spanyol–francia határtól egészen Norvégia északi csücskéig húzódik. Ennek része a dán partszakasz is, ezért amikor Németország megszállta Dániát, több ezer bunkert építettek a Jylland-félsziget atlanti partvidékén. Ezek nagy részét később lerombolták, vagy egyszerűen csak hagyták pusztulni. De amint kezdett a háború történelmi távolságba kerülni, a dánok rájöttek, hogy talán érdemes lenne az építményeket múzeumként megőrizni. Ennek jegyében ma már több bunker is látogatható.
A Bulbjerg kimagasló szikláját az Isten is erődnek teremtette – gondolhatták a németek, így nem csoda, ha a tetejére egy félig a sziklába süllyesztett bunkert telepítettek.
Lőrésein kinézve néhány évtizeddel ezelőtt még egy tengerből kimagasló sziklatornyot is láthattunk volna, ám ez 1978-ban, egy vihar alkalmával a hullámok martalékává vált.
Bulbjergtől déli irányba tovább követve a tengerpartot, Agger Tange-nél zsákutcába kerülünk. Pontosabban kompra kell szállnunk, hogy átkeljünk egy 1 km széles tengerszoroson. Nem volt ez mindig így. 1100 körül a partmenti áramlások által épített turzás itt teljesen összefüggővé tette a szárazföldet. 1825-ben azonban egy hatalmas februári vihar során a keskeny turzás átszakadt, és a tenger benyomult a mögötte lévő öbölbe. A Jylland-félsziget északi része „levált” a félszigetről, és önálló szigetté alakult: ez az Észak-jyllandi-sziget, ami nem is elhanyagolható méretű (4685 km2), vagyis kicsit nagyobb, mint Veszprém vármegye kiterjedése. A tenger építőmunkája az északi és déli turzást az 1850-es évekre ismét összekapcsolta, ám egy 1862-es vihar újfent kettévágta a keskeny földszorost, és ez azóta így is maradt, sőt a keresztirányú hajóforgalom fenntartása érdekében ezt kifejezetten igyekeznek is fenntartani a hatóságok.
A szoroson átkelve nemsokára egy újabb bjerghez, vagyis magasparthoz érünk. A Bovbjergen is egy remekbe szabott világítótorony őrködik 1877 óta. Amire szükségük is van (volt) a hajósoknak, mivel a környéket korábban „Vaspartnak” nevezték, annyira sok hajó szenvedett a közelben hajótörést.
Ez a szakasz a parterózió szempontjából is az egyik legdurvább terület volt, így nem csoda, hogy itt kezdték meg a partvédő művek kiépítését már 1874-ben, ami világszinten is a legkorábbi ilyen munkák közé sorolható.
A védművek a partra merőleges sarkantyúkból állnak, céljuk, hogy megakadályozzák a hordalék parttal párhuzamos elszállítását. A partot ostromló hullámok ugyan továbbra is alámossák a magaspartot, és időnként csuszamlásokat is okoznak, ám a vízbe csúszó anyag helyben marad, és azt a hullámzás „visszateríti” a partra, így maga a part nem (nagyon) hátrál. De nemcsak erről nevezetes ez a környék, hanem arról is, hogy a Geopark Vestjyllandban járunk. A meredek abráziós part ugyanis kitűnő betekintést enged a kőzetrétegekbe, és így feltárul előttünk Dánia eljegesedésének története.
Az utolsó eljegesedés frontvonala
A földtudósok már a 19. században rájöttek, hogy a jégkorszak több eljegesedési időszakra bontható. A hidegebb időszakokban a jég előrenyomult, a melegebb időszakokban pedig visszahúzódott. Egy-egy nagyobb ciklus hossza közelítőleg 100 ezer év (bár ez tényleg csak egy közelítés, és a nagyobb ciklusokon belül jelentős belső ingadozások is történtek). A Skandináviából terjeszkedő jégtakaró legnagyobb kiterjedése idején a Brit-szigetek és a mai Hollandia, Németország és Lengyelország jelentős területeit is elborította. Dánia teljes egésze is jég alá került. Ám a legutolsó eljegesedés a korábbi rekordtól messze elmaradt. Dániát viszont két részre vágta a jégtakaró elvégződésének vonala.
Ez az utolsó nagy jeges ciklus 115 ezer évvel ezelőtt kezdődött: fokozatosan növekedett a jégtakaró, mígnem 22 ezer évvel ezelőtt elérte maximális kiterjedését. Ezt követően 2000 évre „befagyott” a frontvonal, ami a felszíni kőzetekben és a domborzatban is elég markáns nyomot hagyott a Jylland-félsziget közepén.
Ezután viszont a hosszú lehűléshez képest kifejezetten gyorsan, 10 ezer év alatt eltűnt a jég nemcsak Dániából, de szinte egész Skandináviából is (leszámítva a hegyvidékeket).
A jég által lerakott üledékekből szelíden hullámzó dombsorok alakultak ki. Bovbjerg közelében konkrétan a végmoréna, vagyis a jégtakaró egykori elvégződése figyelhető meg enyhén kiemelkedő dombvonulatként.
A jégtakaró elvégződését – akárcsak egy hegyvidéki gleccser esetében – úgy kell elképzelni, hogy nyáron a jég erősen olvadozik, és az olvadékvizek egy része a felszínen lefolyik, míg a másik része a repedéseken keresztül beszivárog a jég aljára. Ezekből bővízű, ide-oda kanyargó, fonatos mintázatú patakok születnek, melyek a jégtakaró előterében rengeteg hordalékot, főleg homokot raknak le. A Jylland-félsziget délnyugati részén ennek megfelelően egy olyan hatalmas olvadékvízsíkság alakulhatott ki az utolsó eljegesedés idején, mint amilyenekkel manapság például Izland szigetén találkozhatunk.
A geopark egyik fő attrakciója a bovbjergi magaspart, mely mindezt észak–déli keresztmetszetben is bemutatja, tehát megfigyelhetők benne az utolsó jégtakaró üledékei, a végmoréna anyaga, valamint az olvadékvíz-síkságok homokanyaga is. Sőt, a part alsó részein az eggyel korábbi nagy jégkorszak letarolt anyaga is feltárul. A legnagyobb meglepetést azonban az okozza, hogy az utolsó jégkorszaki rétegek néhol az eredeti helyzetükből erősen kibillenve, ferdén, sőt függőlegesen állnak, olyan gyűrődéseket és vetődéseket mutatva, melyekből más helyeken a belső erők munkájára következtethetnénk. Mivel Dánia tektonikus szempontból nem aktív terület, így itt nyilvánvalóan más okot kell keresni, de erre majd csak a keleti partnál derül fény…
Jéghegyek ma is!
A tengerpart a jégkorszak idején a mainál jóval nyugatabbra húzódott – részben az abrázió, részben az eljegesedések idején jellemző alacsonyabb tengerszint miatt. Ahol a tengert elérte a hatalmas jégtakaró, pompás látvány lehetett a borjadzás folyamata, melynek során kisebb-nagyobb jéghegyek szakadtak a jégkorszaki tengerbe. E jéghegyek – az egész jégtakaróval együtt – már rég eltűntek Dániából. Ennek ellenére a Jylland-félsziget másik oldalán, Aarhus városában ma is találkozhatunk jéghegyekkel. Ezek is bjergek, csak épp „isbjerg”-ek.
Aarhus Dánia második legnagyobb városa, tengeri forgalom szempontjából pedig az első. Már a viking időkben is fontos kikötőként használták az itteni fjordot (igen, ezt is fjordnak hívják, ám a dán fjord úgy viszonyul a norvég fjordhoz, mint bjerg a berg-hez).
A modern időkben a gyarapodó város „kinőtte” a természetes öblöt, így a kikötőt időről időre bővítették, és odébb költöztették. Legutóbb 1997-ben tervezték újra, hogy még több és még nagyobb hajókat fogadhasson.
A korábbi kikötőben jelentős területek funkciója alakult át, és új lakóövezetek kialakítására nyílt lehetőség a tengerparton. A híres dán építészek ezt a lehetőséget természetesen nem hagyták kiaknázatlanul, és különleges épületek sorát tervezték az egykori kikötő helyére.
Ezek közül az első volt az Isbjerget-projekt, melynek keretében a jéghegyektől ihletett alkotók olyan házakat vetettek papírra, melyek alakja és színei a jéghegyeket idézik. Az alapforma a háromszög, melyből különböző komplex testek jönnek létre. Az alapszín a fehér, de az erkélyek színében megjelenik a gleccserek jellegzetes türkizkékje is.
Tilos a vadkemping?
A többi skandináv országtól eltérően Dániában tilos a vadkemping. Valójában azonban mégis található erre lehetőség, de csak előre kijelölt helyeken. Sok száz táborhely van az országban, ahol egy-két egyszerű esőkunyhó várja a táborozni vágyókat. Ezek jól megépített fabódék, melyekben egy sima, kissé megemelt, vízszintes padlón épp elfér egymás mellett 4-5 ember matraca és hálózsákja. A kunyhók mellett általában toalett és vízvételi lehetőség is található, valamint egyszerű faasztal padokkal és tűzrakó hellyel. Aki először ér ide, azé a ház, de számos kunyhó esetében interneten lehet előre foglalni. Hangulatos, természetközeli helyeken alhatunk így Dániában, szél- és esővédetten, legálisan, ingyen. Érdemes kipróbálni.
Egy tipikus dán „menedékkunyhó” – , melyben 4-5 ember hálózsákkal kényelmesen eltölthet egy éjszakátFotó: Telbisz Tamás
Gyűrt, fehér sziklák keleten
Møn egy viszonylag kicsi, de azért nem jelentéktelen sziget Dánia délkeleti részén. Legmagasabb hegye (egyben egész Kelet-Dánia legmagasabb pontja) az Aborre Bjerg (143 m), ami persze csak Dániában számít magasnak, de igen látványos, amint 128 m-es sziklafallal (Møns Klint) szakad le a Balti-tenger felé. E tenger valamivel szelídebb, mint az Északi, ezért a parterózió is mérsékeltebb, átlagosan évi 30 cm-t hátrál itt a part.
Nagy viharokat követően viszont komoly csuszamlások is előfordulhatnak a Møns Klint területén, 2007-ben például 100 ezer m3 anyag csúszott a tengerbe. A csuszamlások anyagát a tenger általában gyorsan szétzilálja, ezért az ősmaradványvadászok tömegei vetik magukat ilyenkor a fosszíliákban gazdag, fehér kréta mészkő alapkőzetből eredő csuszamlásnyelvre.
Ugyanez a kőzet Rügen szigetén (Németországban) is a felszínre bukkan. A két sziget között viszont a tenger fenekén, 25-30 méterrel a tengerszint alatt szép vízszintes rétegekben terül el. Így óhatatlanul is felmerül a kérdés: hogyan kerül ez a kőzet az Aborre Bjerg tetejére, 140 méterrel a tengerszint fölé? Ráadásul a Bovbjerghez hasonlóan itt is vetődéseket és gyűrődéseket fedezhetünk fel. Ezeket mi okozza? Mivel a szokásos tektonikus magyarázat, vagyis a belső erők munkája itt is kizárható, ezért más tettest kell keresnünk.
Az idős, 70 millió éves kréta mészkő és a fiatal, néhány 10 ezer éves jégkorszaki üledékek össze vannak keveredve egymással e furcsa szerkezetben, vagyis a mozgások nem lehetnek túl régiek, valamikor a jégkorszak végén kellett lejátszódniuk. Így egyetlen magyarázat marad: a jég. A hatalmas jégtakaró egyrészt mozgott, így oldalról gyakorolt nyomást az útjába eső kőzetekre, másrészt nagy vastagsága miatt hatalmas súllyal nehezedett az alatta lévő kőzetekre is. A kemények (például a gránit) jellemzően nem deformálódtak. De a kicsit puhábbak (mint például a kréta mészkő) már komoly alakváltozást szenvedhettek, így gyűrődések, vetők, takarók alakultak ki. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a laza üledékeket buldózerként tolta maga előtt a jég, hanem hogy a már megszilárdult kőzeteket is képes volt deformálni.
A Møns Klint esetében különösen érdekes e mozgások iránya is, mert a jég – akárcsak egy agyafúrt hadvezér – nem onnan támadt, ahonnan az leginkább várható lett volna. Nem északról dél felé nyomulva gyűrte meg e sziklákat, és nem is a fő jég-előrenyomulás idején, hanem már a jég-visszahúzódás időszakában. 18 ezer évvel ezelőtt a visszavonuló jég ellentámadásba lendült, és egy rövidebb lehűlés nyomán a Balti-tenger felől újra terjeszkedni kezdett. A Møns Klint szikláit dél–délkelet felől nyomta meg olyan erővel, hogy azok széttörtek, többszörösen egymásra csúsztak (mint cserepek a háztetőn), és jelentősen ki is emelkedtek.
Ezután „Jég tábornok” visszavonta haderejét, de 16 ezer évvel ezelőtt még egyszer, utoljára ellentámadásba lendült. Ekkor kelet–északkelet felől jött a nyomás, Møns Klint sziklái az előzőre merőleges irányból ismét meggyűrődtek, és dán viszonylatban szédületes magasságokba emelkedtek, ezért erre a környékre a Høje Møn, a „Møn magaslatai” kifejezést használják.
A nemrég „felfedezett” főcsúcs
Most nem is a bjergekről, hanem a legnagyobb magaslatokról, vagyis a „høj”-okról lesz szó. Mint minden országban, itt is lényeges kérdés, hogy hol van az ország legmagasabb pontja? A válasz az, hogy a tommerupi adótorony tetején, 321 m magasan. És ha az ember alkotta építmények nem számítanak? Akkor más a helyzet – és ennek különösen nagy jelentősége van Dánia főcsúcsát illetően.
Ugyanis az ország jelenlegi legmagasabb pontja, a Møllehøj (170,86 m) csak 2005 óta viseli ezt a címet. Nem új mérésekről van szó, mint nálunk a Bükk esetében, melyről 2014-ben derült ki, hogy legmagasabb csúcsa nem az Istállós-kő, hanem a Szilvási-kő. Nem is szerkezeti emelkedésről, ami esetleg befolyásolná a csúcs magasságát. Mégcsak nem is jégolvadásról, mint a szomszédos Norvégiában, ahol emiatt sokáig kérdéses volt, hogy a Galdhøpiggen avagy a Glittertind-e a legmagasabb pont.
A Møllehøj annak következtében tört az élre, hogy a korábban legmagasabbnak vélt Yding Skovhøjról kiderült, hogy a tetején bő 1,5 m magas bronzkori sírhalom van.
Pontosabban ezt tudták már korábban is, de úgy vélték, hogy a hegy magasságába ez is beleszámít. 2005-ben azonban úgy döntöttek, hogy semmiféle emberi magasítás, még egy sírhalom sem vehető figyelembe az ország legmagasabb természetes pontjának kijelölésekor. Márpedig az Yding Skovhøj magassága a sírhalom nélkül csupán 170,77 m, azaz 9 cm-rel a Møllehøj alatt van.
Ha azonban még mélyebbre ásunk (az időben), akkor kiderül, hogy a 19. században még csak nem is az Yding Skovhøjt, hanem az Ejer Bavnehøjt tartották az ország főcsúcsának – ez utóbbi a jelen mérések szerint 170,35 m magas, ami jelenleg a dobogó harmadik fokához elég. A legtöbb turista azonban ezt a hegyet tekinti meg (abban a hiszemben, hogy Dánia tetején jár), mivel itt autóút visz fel egészen a tetőig, ahol egy impozáns, 13 m magas torony várja a látogatókat. A Møllehøj innen 400 m-es sétával érhető el, ott azonban a dombtető jelentős részét elfoglaló tehénistálló mellett csupán egy kerek kő és egy magyarázó tábla emlékeztet diszkréten arra a tényre, hogy az ország legmagasabb pontján járunk.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
