A hétköznapokban talán öltönyben-kosztümben dolgozó, nagyrészt 20-30 éves fiatalok nyárra ledobják az átlagos szürke gúnyát. Szakadt rövidnadrágot és tornacipőt húznak, sátrakba költöznek az áldozati oltár – a Nagyszínpad – körül. Elfelejtik a hétköznapi gondokat. Csak egy nyár van! A jövő figyelmet sem érdemel.

Fesztivál-lét

Fesztiválállatokká változnak. A legtöbbjük nyaralás helyett választja ezt. Ez a nyaralás. Öt-hat fesztivál egy nyáron. Csajok, pasik. Élvezetek. Útkeresés a szabadsághoz. Túl a hétköznapi élet korlátain és szabályain, a munkahelyi preszszúrán, a megfelelési kényszeren. Ilyenkor csak le kell kapcsolni a villanyt, és előjöhet a dzsinn a palackból...

A fesztiválvárosok pedig ügyesen fedezik fel a szabad lét igényét. Szinte valódi városokról beszélünk. Polgármester helyett persze fesztiváligazgatóval. Komplett apparátus dolgozik a szórakozni vágyók szórakoztatásán. Akárcsak egy polgármesteri hivatal. Reggelre eltakarítódik a szemét. Mindig van víz, vagy tiszta papír a fürdőben. A toi-toik kiürülnek, és másnap minden folytatódhat elölről.

Fotó: Kálló Péter
AZ OLTÁR – a koncertek végén lufik, füst, robbanás mélyíti a fesztiválozóban az élményt. Itt a jubileumi, 20. Volt fesztivál színpadából árad a születésnapi konfettieső.

Még a térbeli szerveződésük is egy városéhoz hasonló. A főtéren a nagy áldozati oltár, ahol aktuális világsztárok előtt róhatod le mámoros kegyeletedet a zene oltárán. Körülötte kisebb „kápolnák” és a kiszolgálóhelyiségek. Kávézók, kocsmák a napközbeni szórakozáshoz. Néha mozi. Gondolatébresztő (vagy néha inkább -beindító) beszélgetések az egyik pódiumon. Kis bolt, ahol bevásárolhatsz. Szappant, tusfürdőt, zsemlét, felvágottat, meg azt a fontos, színes-világítós valamit, amit majd este önfeledten a fejeden fogsz hordani, hogy kitűnj a tömegből.

A biztonságra a helyi rendőrség (szekuriti) figyel. Itt tényleg ők a rendőrök, a végrehajtó szerv. Nagyobb hatalommal, mint maguk a tényleges rend őrök, ott, kint, valahol a közeli városban. Rutinosan állnak hozzád, elnézik, ha ködös a tekinteted. Csak pár szabályt kell betartani. Dübörög a Fesztivál City. Aztán amilyen gyorsan felépült, olyan gyorsan el is tűnik. Maradnak a fák, a zöld mező. A rövid ideig még letaposott fű. Egy év pedig megint, ciklikusan előbújik a semmiből, mint valami évelő létforma. Hiszen létezik. Él. Lüktet. Észrevétlenül megszületett egy új létforma.

Fotó: Kálló Péter
NAPPAL A MÁSNAPOS TÖMEG AZ ÁRNYÉKBAN HEVERI KI AZ ESTÉT. Nincs tévé vagy munka. A szemet az önjelölt zsonglőrök mutatványa köti le

Gyökerek

1969. A világban néhányan megunták a túlszabályozott társadalmat, és megvalósították a 20. század legnagyobb hatású forradalmát.

Woodstock. Akkor még csak egy színpad, egy hétvége, harminckét fellépő. A zene és a béke egy rövid pillanata. 500 ezer ember. A helyi hatóságok kétségbeestek. 800 rendőr próbálta felügyelni a hatalmas tömeget, de nem volt rá szükség. Nem történt semmilyen botrány és rendzavarás. (Ami persze annak is köszönhető, hogy a fogyasztás mellett engedélyezték a kábítószer-árusítást is.)

A hippik olyan dolgokról beszéltek, melyek megváltoztatták az emberiség gondolkodásmódját. Szabad szerelem. Szabadság. Béke. Egymás szeretete, odafigyelés. Ne háborúzz! Felnyitották az emberek szemét a saját magukban rejlő ösztönök megértésére.

Michael Lang, Joel Rosenman, John Roberts és Artie Kornfeld: hittek abban, hogy az utolsó pillanatban tett őrült erőfeszítéseik nyomán végül minden összeáll, és sikerülhet az, amihez manapság egy teljes év módszeres előkészületeire van szükség. És végül a résztvevők példa nélküli események részesei voltak. Mint például, amikor a gitár valaha élt legnagyobb virtuóza, Jimi Hendrix játszott augusztus 17-én este a félmilliós közönségnek… S a rendkívüli hangulatot azóta is sokan próbálják megidézni. Ez volt minden mai fesztivál megteremtője és bölcsője. Számtalan olyan pillanat katalizátora, melyek illékonyak, de a résztvevő lelkek magukban őrzik.

Fotó: Kálló Péter
JACK KEROUAC ÚTON CÍMŰ KÖNYVE KULTIKUS HIPPI-IRODALOM – Ma már leginkább mobiltelefonok mellett és műfüves party-stégeken hever belőle egy-egy példány, szponzorok feliratai, szilikonos dekoltázsok és plasztik fesztivál-fizetőkártyák között (Balaton Sound, 2012)

A hatvanas évek zenei forradalma a Doorsszal, Bob Dylennel, a Beatlesszel (akik egyébként távol maradtak Woodstocktól, mert azt gondolták, hogy egy Monterrey-ben tartott korábbi fesztivál gyenge utánzata lesz majd), vagy Janis Joplin és a kultikus, nemrég elhunyt Ravi Shankar váltotta ki a szabad - elvű hippikultúrát.

Ezt követte a hetvenes-nyolcvanas évek kettőssége, mely a szabad világ felszabadulása (pl. Rolling Stones) és kiégése (punkforradalom: Sex Pistols) és a szocialista éra elzártságán belül párhuzamosan folyt (hazánkban: Európa kiadó, Kontrol Csoport, Trabant), s kicsúcsosodott és összeért a kilencvenes évek MTV-generációjában: Kurt Cobain és a Nirvana, a Stone Temple Pilots, Pearl Jam, Red Hot Chilli Peppers. Ekkor jelentek meg az első óriásfesztivál-sorozatok, köztük a hazai Sziget. Ám mindezekre leginkább a nomád szó illene – legalábbis a mai helyzethez képest. Egy-két színpad, néhány kocsma, közösség.

Fesztiválipar

Ma a fesztiválvárosban akár xboxozni is tud a szórakozni vágyó közönség. Civil szervezetek valamilyen multicéggel karöltve tolják le torkunkon a gondolataikat – valami agyament közösségi játék keretén belül.

Fotó: Kálló Péter
Az alapgondolat megmaradt. A szabadság és a boldogság utáni vágy. Szabadnak lenni jó – vagy jó ezt elhinni. És hol-máshol hihetnénk el mindent, ha nem ott, ahol a szabályok látszólag megszűnnek? Ahol rengeteg szexi csaj és jó pasi vesz körül minket? Ahol az emberek mosolyognak? És ilyenkor úgy érezzük, valami történik?

Ma már koktélospoharakból szürcsöljük a metált, divatból hordanak a fiatalok punkfrizurát és elektromos zenei alapokkal stimuláljuk a rock and rollt. Odafigyelünk magunkra, nem fetrengünk a sárban, megélve az érzéseket. Ma boldogságból iszapbirkózunk, hogy lássa mindenki a közösségi oldalakon, milyen szabadok vagyunk. A hippimozgalmak üzenete megfakult. Maradt a szabad szerelem. Ma már evidens, hogy több száz fellépővel találkozik az ember. Készen kapjuk a kultúrát. Fogyaszthatóvá vált a hippigeneráció vagy Kurt Cobain üzenete: „Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért.”

A teljes cikket A Földgömb 2013. augusztusi lapszámában olvashatja