Körbevesz a tömeg. Órák óta visít a fülembe a banda trombitáinak hangja, ereimben visszhangzik a dobok lüktetése, a levegő fülledt és sűrű a táncosok lihegésétől. Hajnali 4 óra van, és még mindig fáradhatatlanul halad a menet a comparsa (a banda és a jelmezes táncosok egyvelege) után – tízpercenként megállva, hogy egy-egy háznál tiszteletüket tegyék. San Agustín Etlában járok, a legfontosabb mexikói ünnep, a Día de Muertos záróeseményén

A fesztiválvárosok ügyesen fedezik fel a szabad lét igényét. Szinte valódi városokról beszélünk. Polgármester helyett persze fesztiváligazgatóval. Komplett apparátus dolgozik a szórakozni vágyók szórakoztatásán. Reggelre eltakarítódik a szemét, mindig van víz vagy tiszta papír a fürdőben. A toi-toik kiürülnek, és másnap minden folytatódhat zavartalanul.

Fák. Zöld mező. Tisztás. Nyugalom. Csicsergő madarak. Az egyetlen megfigyelhető mozgás a túrázók érkezése. Aztán eljön a nyár. Balról behajt néhány kamion. Fura vasakat hoznak. Mind többen jönnek egyre különlegesebb dolgokkal. Épületeket szállítanak és sajátos áldozati oltárokat. Egyszer csak megszólal a zene, és mintha valami mágnes húzná őket, áramlanak az emberek. Az oltárok előtt több ezren lejtik rendhagyó áldozati táncukat. Kivetkőznek magukból. Kívülről legalábbis úgy tűnik. Belülről pedig olyan, mintha a zene tartaná össze őket. Pedig valami más. Közös vágy – a szabadságra...