A 21. századi ember szereti az elidegenedést. Szeret nyomasztóan reklámszagú, a hatékonyabb beszerzés érdekében épített műmárvány betonkolosszusokban vásárolni. És nem­csak vásárolni, hanem időt tölteni is: étterembe, moziba menni, közösségi életet élni, uniformizálódni, érintetlen partszakaszokat, természetes tájakat kockaköves, ültetett fás „promenádokká varázsolni”. Ilyen a természetünk. A többség fél, vagy nem tud mit kezdeni az eredetivel: ha nincs meg az otthon megszokott komfort, bizonytalannak érzi magát, és a mai menedzserorientált világban a bizonytalanság nem megengedett. Ezért járunk all-inclusive szállodákba a világ legegzotikusabb helyein, belekényszerülve a napi háromszori étkezésbe, mert félünk továbblépni a biztos határokon. Ódzkodunk kimerészkedni a valóságba. Elég, ha csak elmondhatjuk, hogy jártunk egy szép helyen vagy kitehetjük a facebookra. Nem kell megélnünk azt.
A józsefvárosi piac bizonyos szempontból hasonlóan nyomasztó légkört áraszt, mint egy hatékony, vásárlás- és élményorientált pláza, azonban a mai Magyarországon valóságosabb, mint bármi, amit ismerünk. Szembetalálkozhatunk az ország minden problémájával. Ezért veszélyes. Ezért félünk tőle. Épp itt az ideje
bezáratni!

Fotó: Kálló Péter
A másik oldal, az „igazi” Józsefvárosi piac a Cho Bon Con Hö. Egy igazi Babilon-árukészlet – eladó és vásárló szempontjából is. Állítólag itt minden kapható, amire az ember vágyik, s épp ezért tartják veszélyesnek…

A hivatalos álláspont: az üzemeltetőnek lejárt az engedélye, hosszú ideje nagy összegű a közműtartozás, és bizonyíthatóan büntetendő cselekmények folynak a piacon. Az üzemeltető állítja, hogy van engedélye, nincs közműtartozása, értelemszerűen a bűncselekményekről sem tud.

Veszélyes vizeken?

A helyieken kívül kevesen tudják, hogy a józsefvárosi piac valójában két terület. A Kőbányai út jobb és bal oldala. A konténerváros, a favela-hangulatú mindenespiac, ahol tényleg mindent lehet kapni az olcsó ruháktól kezdve, a nagyon olcsó telefonon át szerintem még valami tömegpusztító vírust is (ha az ember nagyon akarja) vakcinában, kínai nyelvű használati utasítással. És a régi Ganz-gyárépületekből átvedlett, olcsó ruha- és még kitudjamilyen-piac. Mindkettőnek más az üzemeltetője, és ez utóbbinak nem kérdőjelezi meg az önkormányzat az engedélyét, közműtartozásait és bűncselekményeit. Ide szeretné átköltöztetni a „másik oldalt”. Sajnos, itt a bérleti díjakat dupla áron adják, a „kicioccó” kiskereskedők nagy része ezt nem tudná megfizetni. De gazdasági verseny van. A nagyhal megeszi a kishalat. Láttunk már ilyet…

Fotó: Kálló Péter
Fotó: Kálló Péter
Női és férfiékszerek, márkás parfümök – „Gyere, vegyél arany nyaklánc! Pár száz forint.” Még az eladó is nevet, ahogy kimondja az arany szót, de nem árul zsákbamacskát, sehol sem hangzik el az eredeti kifejezés. A vevő és az eladó is pontosan tudja, hogy milyen üzletet köt. Ez igaz az illatszer-osztályra is, ahol az eladónak nincs szüksége arra, hogy hangzatos körmondatokkal kínálja a portékát. Tudja, hogy akinek ez kell, az jön, és vásárol

A megszűnéssel alighanem Budapest egyik legszínesebb, legtitokzatosabb és legendákkal teli övezete tűnne el.
Egy grúz eladónő titokzatosan lép hozzám az önkormányzati intézkedés napján, és sokat sejtetően mondja, hogy nem fogják ezt bezáratni: „A Mariann bombát rak a Polgármesteri Hivatal és a MÁV elé (a MÁV-tól bérli az üzemeltető a területet), ha megpróbálják.” Nem tudom, ki az a Mariann, de a legenda értékét nagyban emeli, hogy maguk a kiskereskedők is misztifikálják Budapest faveláját. Nem csoda, hogy a köztudatban veszélyes helynek ítélik az emberek.
„Én oda be nem megyek!”, „Bátor vagy, vagy inkább hülye, hogy be mersz menni, főleg egy fényképezőgéppel!”, „És megvan még a veséd?” – hangzik el környezetemben néhány ismerős megjegyzése a piac kapcsán.

Fotó: Kálló Péter
Azt mondják, hogy tényleg itt a legjobb a vietnami pholeves. És nemcsak a helyi kínai közösség esküszik az ételek igazi, távoli otthonukat idéző minőségére. E kaposvári asszony, ha Budapestre látogat, mindig eljön ide enni, mert rajong a kínai kosztért. Szerinte is itt a legjobb. A zöldségesboltokban olyan távol-keleti élelmiszerekkel találkozhatunk, amiről talán még sosem hallottunk

Pedig nem veszélyesebb, mint a Nyugati aluljáró. Az ember nyilván egészségesen vigyáz az értékeire, mint bárhol máshol, aztán félóra elteltével leomlik a legenda. Főleg, ha nyitottan, nyitott szemmel járunk.

Piacolás

Valójában teljesen hétköznapi kiskereskedők árulják vékony pénztárcájú embereknek elérhető áron mindazt, amire szükségük van. „Hova fogunk járni vásárolni? Nekem 57 000 Ft a fizetésem, itt lakom a Józsefvárosban, gyakorlatilag itt veszek meg mindent. A ruháktól kezdve az élelmiszerekig mindent. Ebből a pénzből itt kijövök, a másik oldal nekem már drága” – meséli egy középkorú vásárló, amikor szóba kerül a bezárás. Valószínűleg itthon nincs egyedül ezzel a problémával. Nem sokkal később tömeg verődik körém, kínaiak, arabok, grúzok és számomra megállapíthatatlan nemzetiségű emberek. Meglepő módon nem kirabolni akarnak, vagy a vesémet kivenni, eladni, hanem bizonytalansággal a szemükben kérdezgetnek, hátha tudok valamit.

Fotó: Kálló Péter
Próbafülke híján a boltok előtt kell felpróbálni a ruhát. A bemutatott blokk ellenében a pénz visszafizetése vagy az áru levásárlása nem feltétlenül garantált. Ezért a helyszíni döntésé a felelősség

Tény, hogy történtek bűncselekmények: tömegverekedés, találtak egy halottat, akiről kiderült, hogy illegális bevándorló, de nem ez a jellemző. Beszélgetünk. Idegenek, egymással. Arra sétáló emberek is bekapcsolódnak. Nem érzem, hogy félnem kellene. Szóba kerül más is, nemcsak a piac. Karácsony, gyerekek. Hirtelen már nem is velem beszélgetnek, hanem egymással. Egyszerű, hétköznapi dolgokról, indulatok nélkül. Nem egymás külsejét nézik, hanem odafigyelnek a másikra. Arra, hogy mit mond. Van, aki kicsit töri a magyart, más szuperlatívuszokban beszél. Szeretik a piacot, szeretnek idejárni: „… mert itt még embernek nézik a másikat” – mondja egy idősebb néni, aki Kaposvárról jön havonta párszor, és mindig itt eszik: „Szeretem a kínai kosztot, és azt mondják, itt az eredeti.”

A teljes cikket A Földgömb 2014. január-februári lapszámában olvashatja!