Ahogy a Tátra csúcsairól letekintve azt számolgatja a hegymászó, hogy egyszerre hány tengerszem látszik odafentről, úgy itt abban merülhet el a szemlélődő, hogy tiszta időben hány szigetet képes megfigyelni valamely pontról. A zömmel békés mészkőszigetek közé ékelődve hellyel-közzel „gyilkos” tűzhányók is felfedezhetők, melyek közül leghírhedtebb Szantorini (Thíra) szigete. A legenda, sőt számos mai tudományos vélekedés szerint is ennek bronzkori kitörése pusztította el a krétai gyökerekkel rendelkező minószi civilizációt. Vagy mégsem egészen így történt?

„Kis” katasztrófák a jelenben…

Szantorini egyfelől maga a teljes idill. A tenger azúrkék színére finom ízléssel rímelnek az ortodox templomok domború kupolái, a hófehér házak letisztult egyszerűséggel sugározzák vissza a Nap fényét, a földre csavart szőlők terméséből mézédes bor érik a hordókban. A táj mégis drámai – a sziget viszonylag lankás, teraszokkal tagolt külső lejtői és a néhol 300 méter mély, befelé néző sziklás letörései között feszülő ellentét még azt a turistát is magával ragadja, akinek egykor nem a földrajz volt a kedvenc tantárgya.

Hely a világ tetején. A Thíra északi végében fekvő Oia (ejtsd: Ía, a helyiek Apano Meriának is nevezik: „Hely a világ tetején”) az egyik legtöbbet fotózott hely Földünkön. Az épületek, templomok közül sokat újjá kellett építeni az 1956-os földrengés után.

Fotó: iStockphoto/Ian Woolcock

Apró szépséghiba, hogy kissé sok a nézelődő a szigeten, de elvégre nem várhatjuk el, hogy csak nekünk legyen jó ízlésünk. A renyhe látogatók szamárháton döcögnek Fira lépcsőin, a pörgősebbek pedig a quadokból próbálnak minél több lóerőt kicsikarni. Ezzel együtt bőven akadnak eldugott helyek, és a vulkáni működés mozzanatait őrző, lát­ványos kőzetfeltárások előtt például nem kell tolongástól tartani. De kevés emberrel fogunk találkozni akkor is, ha a tűző napsütésben gyalog kapaszkodunk fel Perissából Illés próféta kopasz hegyére (Profitis Ilias), mely a sziget legmagasabb pontja (567 m). Igaz, itt a pompás kilátást már „meg kell osztanunk” azokkal, akik gurulós járművel érkeznek föl a másik irányból, aszfaltúton. Az öreg (középidei) márvány- és palahegyről ráláthatunk a sziget nagy részét uraló, fiatal tűzhányóra, de a környező szigetekre is, sőt páramentes időben Kréta hegyláncai is felsejlenek a déli messzeségben.

Vulkán a vulkánban. Szantorini tengeröblének közepét a minószi kitörés óta épülő Kameni-szigetek foglalják el. Háttérben a kaldera nyugati peremét képező Theraszia-sziget

Nem látunk viszont a víz alá, pedig ott is várnának izgalmak. A Sea Diamond luxushajó kapitánya sem látott a víz alá 2007. április 5-én: az egyébként igen mély belső tengeröbölben, Fira közelében „sikerült” egy zátonynak ütköznie. Nomen est omen: talán nem véletlen, hogy a hajó eredeti (finn) neve „Birka” hercegnő volt (bár ez csak magyarul ennyire kifejező). Az ütközést követően az óceánjáró a parthoz döbbenetesen közel, alig néhány 100 méter távolságra, feltartóztathatatlanul elsüllyedt (akárcsak pár évvel később a Costa Concordia az olasz partoknál), ám a személyzet és az utasok többsége – két francia turista kivételével – megmenekült. A hajó viszont azóta is a mélyben pihen, kiemelésére a magas költségek miatt egyelőre esély sincs. Még szerencse, hogy az olajat azért sikerült kiszivattyúzni belőle, mielőtt nagyobb katasztrófát okozhatott volna.
Korszerű radaros és szeizmikus mérések révén azonban már elég jól ismerjük a tenger fenekét. Szantorini hatalmas, karéjos tengeröblét egy késő bronzkori, hatalmas vulkánkitörés hozta létre, mely után az öböl közepén fokról fokra új vulkán növekedett. Ez napjainkban két kisebb szigetből, Palea és Nea Kameniből áll. Már Sztrabón is említ egy kisebb szigetet Kr. e. 197-ben, majd később nyolc feljegyzett (és feltehetőleg számos, nem dokumentált) kitörés járult hozzá e szigetek növekedéséhez. A zömmel dácitos lávához kötődő kiömléses, illetve mérsékelten robbanásos vulkáni működések közül a legutolsó 1950-ben volt, azóta csak szelíd kigőzölgések és kénkivirágzások csalogatják a turistákat, jóllehet a megkövült lávafolyások és a kihűlő kenyérhez hasonlóan megrepedezett, hatalmas vulkáni bombák (ún. kenyérhéjbombák) is rendkívül látványosak.
A Fira felől nézve a tengerből épp csak kiálló Kameni-szigetek valójában csaknem 500 méter magasba emelkednek, ha a tenger fenekéhez viszonyítjuk őket. A felszínen egységesnek tűnő kalderaöböl igazából hármasosztatú: a Kameni-szigetektől északra fekvő rész a legnagyobb és legmélyebb (–389 m), az Aspronisi felé eső nyugati részmedence a legkisebb, de szintén meglehetősen mély (–325 m), a déli medence pedig a legsekélyebb (–297 m), de még így is – mint láttuk – kiválóan alkalmas a hajók elnyelésére…

Vörös és fehér. Oia fehér házai, templomai Thíra északi csücskét magasítják; a meredek sziklafalak alsó részét a felső salakegység (az egyik nagy robbanásos kitörés) rétegei alkotják

Míg a Kameni-szigetek már évszázadok (évezredek) óta a tengerszint fölé magasodnak, addig a Szantorinitől 8 km-re északkeletre található Kolumbo-vulkán egyelőre csak alulról karcolgatja a tengerszintet, minthogy legmagasabb pontja 10 méterrel van a vízszint alatt. A közelmúltban távirányítású tengeralattjárók segítségével tanulmányozták e tűzhányó esetleges aktivitását, és olyan víz alatti füstölgő „kéményeket” fedeztek fel, amilyeneket például az óceánközepi hátságoknál lehet megfigyelni. Ezekből helyenként 220 °C-os víz áramlik a tengerbe, és a legnagyobbak magassága eléri a 4 métert is. 1650-ben azonban nem volt szükség tenger­alattjáróra a megfigyelésekhez, mert a tűzhányó harsányan hallatott magáról. Egy heves robbanásos ki­törés következtében a kúp magassága elérte a tengerszintet, és izzó felhők robogtak több irányba, 70 ember halálát okozva Szantorini szigetén. Az 1650-es Kolumbo-sziget azonban nem élt sokáig, mert a laza vulkáni anyagot elsodorták a hullámok, és kalderabeszakadás is végbement, így Kolumbo visszasüllyedt a „tenger alatti tűzhányó” kategóriába, és azóta ott is maradt – ki tudja, meddig?…
A közelmúlt katasztrófái közül mindenképp említésre érdemesek még a földrengések, melyek olykor cunamikat is kiváltanak, vissza-visszatérő „vendégként” sújtva le időről időre a térségre. A legutóbbi nagy rengés a Szantorinitől északkeletre fekvő Amorgos-sziget mellett következett be 1956-ban. A Richter-skála szerint 7,8-as erősségű mozgást cunami kísérte, mely az epicentrumhoz legközelebb eső sziget déli oldalán 20 m magasra csapott fel, de hatása több száz km-re is érzékelhető volt: a török partokon például 1 m körüli hullámmagasságot ért el. Ezt a cunamiméretet pusztán a földrengéssel nem is lehetett megmagyarázni, így a geofizikai modellek alapján azt valószínűsítik, hogy a rengés hatalmas tenger alatti csuszamlásokat váltott ki, melyek fokozták a cunami méretét.

A teljes cikket A Földgömb 2014. szeptemberi lapszámában olvashatja!