Erdei-mezei ösvényeket, szekérutakat járva gyakran ábrándozom el azon, vajon kik, milyen emberek járhattak előttem, milyen sorsok keresztezték itt egymást, milyen titkok rejtőznek az út mentén? A legtöbb esetben persze csak a fikció adhat választ erre, ellenben számos, a történelemtudomány vagy csak a szájhagyomány által megnevezett ősi ösvény és turistaút az útba és időbe sűrítve villantja fel egy-egy tájegység történelmének érdekes epizódjait, a tájegység karakterét.

erdo f2

Ókori nyomvonalon

Azt például biztosan tudjuk, hogy a dunai limes mentén, az őrtornyok és települések között a rómaiak kiterjedt úthálózatot építettek, s a tudatosan tervezett, legtöbbször alapozott, sőt, sok esetben burkolt utak nyoma nemcsak légi felvételeken látszik a szántóföldeken végighúzódó, szétszántott kavicsos sáv formájában, hanem több helyen, például az Esztergom melletti Hideglelős-kereszt oldalában közvetlenül látható maga az út is. Sőt, hadiútrendszer hálózta be a Pilist és a Visegrádi-hegységet is, amely gyors csoportmozgást tett lehetővé a barbárok által támadott Duna-szakaszok között. Azt is tudjuk, hogy Marcus Aurelius a solvai (Esztergom) táborban írta meg híres elmélkedéseit, biztos járt tehát azon az úton is, amely Aquincumot kötötte össze Solvával, s átvezetett a Két-bükkfa-nyergen. Ennek egy szakaszát a térkép Római útként jelöli, ahol egy-egy ponton a laikus, de figyelmes szemlélő is felfedezheti a régi korok egyedülálló nyomait. Még az sem kizárt tehát, hogy Marcus Aurelius szekere is megdöccent azon a kövön, amelyet lefotóztam.
A híres Borostyánút Szombathely környékén rekonstruált, egyedülálló módon megmaradt szakaszain túl rómaiak nyomát (is) taposhatjuk többek között a Nagykovácsiból Perbál felé vezető, már a római kereskedők által is használt Fehér úton, vagy Piliscsév határában, ahol a Szent Orbán-szobor alapjául szolgáló római határkő arról tanúskodik, hogy egykor itt futott az Aquincum–Brigetio (Szőny)-útvonal.

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
FEHÉR SZÍNÉRŐL KAPTA A NEVÉT a Nagykovácsi és Perbál között haladó Fehér út, a dolomitba taposott járat

Középkori ösvények

Nehezebb helyzetben van a történelemtudomány a középkori utakkal: mivel a római településhálózat gyökeresen különbözött a középkoritól, a római utaknak később csak ritkán, legfeljebb egyes szakaszait használták közlekedésre. A tervezett, tudatosan épített római utakkal szemben a középkori utak legtöbbször egyszerűen kitaposott, kijárt földutak voltak, nyomvonaluk dokumentálásához az ásatások, terepbejárások mellett számos egyéb forrás (településnevek, korabeli oklevelek és térképek vizsgálata) bevonása szükséges.
Legjellegzetesebb, s talán legismertebb középkori utunk a Bakony rengetegén vezet át. A Bakonybél környékén rekonstruálható, 1702-ben épült Barátok útja a béli monostort kötötte össze anyaintézményével, a pannonhalmi főapátsággal. Az út misztikumát nemcsak a gyönyörű bükkerdő „katedrálisa”, hanem az út mellett található, Közép-Európa legnagyobb halomsírmezőjének számító Százhalom is fokozza.

Célszerű utakon

A térképeket böngészve azonban nem kell történelemtudósnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, egy-egy út honnan is kapta nevét, hiszen a hagyomány által megőrzött elnevezések leggyakrabban az utak egykori használatára vonatkoznak.
A nem is oly régen még sokkal szélesebb körű állattartásra utaló nyomok a térképen (országszerte jellemzően) csordaút vagy hajcsárút névvel jelölt faluszéli utak. Szintén a mezőgazdasági használatot jelzik a sok helyütt megtalálható malomutak: a ma is jó minőségű erdei járatok a „száraz” falvakat kötötték össze a bővizű patakok mellett üzemelő malmokkal. Elsősorban középhegységeinkben lelhetjük meg a szénahordó utakat: ezek a falvakhoz tartozó egykori kaszálórétekhez vezetnek.

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
ESZTERGOM ÉS A DUNA A HELEMBAIHEGYSÉG FELŐL A Duna vonala, az egykori dunai limes mentén, az őrtornyok és települések között a rómaiak kiterjedt úthálózatot építettek. Nemcsak az őrtornyok és egyéb épületek, de maga az egykori út is számos helyen rekonstruálható

A kereskedelmi utak nyomaira is gyakran rábukkanhatunk Kárpát-medenceszerte. A kinyomozható vásárés postakocsiutak, egykori országutak mellett a sóutak például a só középkorban betöltött igen jelentős gazdasági szerepét villantják fel. És természetesen sok helyütt találkozhatunk borhordó utakkal is. Alighanem a legismertebbek a Kárpátok hágóin Tokaj irányából Lengyelország felé tartó utak, hiszen a déllengyel városokban volt a tokaji bor egyik legnagyobb piaca, míg számos város az árumegállító jogának és a tokaji bornak köszönhetően gazdagodott meg a középkorban. Több galíciai városban (pl. Gorlice, Biecz) még ma is „Magyar utcának”, azaz Ulica Węgierskának nevezik a délre kivezető utat... De a napjainkban már nem elsősorban boráról ismert Dunakanyarban, egészen pontosan Kosd mellett, a Naszály oldalában is vezet Borhordó út, melyen lovas kocsik szállították egykor a bort a dunai berakodás, illetve közvetve a bécsi piac irányába.
A legtöbb erdei út múltja mégis az iparhoz, a bányászathoz, s leginkább a fakitermeléshez kapcsolódik. A Vértesben álló egykori erdőtelep, Kőhányáspuszta és a mellette található Kő út neve sokat elárul a hely múltjáról.

Vasutak mentén

Az 1867-es kiegyezést követő gazdasági fellendülés nyersanyagigényének fedezése, az értékes faállomány kitermelése érdekében a 19. század végén és a 20. század elején számos rönkszállító – kezdetben lóvontatású – kisvasút épült középhegységeinkben. A kivágott, vagy éppen kíméletlenül tarra vágott erdőrészek faanyagának elszállítását követően a vágányokat felszedték és áttelepítették egy másik völgybe. A megmaradt, elegyengetett nyomvonalakat a későbbiekben jórészt az erdei, erdészeti földutak építésekor hasznosították. Hegyvidékeinken sok hasonló földutat találunk, az egyenletes, szép útvonalvezetés mellett a néhány helyen megmaradt hidak is az egykori gazdasági múltról regélnek (jól kivehető nyomvonal például a Hatvanasi út a Tokaji-hegységben, amelynek vonalán, Gönc és az Ósva-völgy között 1928 körül rakták le a síneket).
Az erdei utak „történelme” sokszor az országos történelem kicsinyített mása. A Diósjenő fölötti Závoz nyergén keresztül például már a középkorban is fontos kereskedelmi útvonal kelt át a Kemence-patak völgyébe. A jó adottságú utat értelemszerűen kihasználták később az erdőgazdálkodás során is, erre fűzték fel a hegység belsejébe induló szekérutakat. A mai térképeken is sok hasonló, névvel ellátott, jó minőségű egykori szekérutat találunk országszerte. Az ősi út Diósjenő felől Závozra szerpentinező makadámútszakasza pedig már „uradalmi” időkben készült, az utolsó helyi erdőbirtokos, özv. Sváb Sándorné építtette az 1920-as évek második felében. Ebben az időben itt is keskeny nyomtávú vasút vitte le az erdőbirtokon kitermelt fát a rakodóig, majd innen fuvarozták tovább a településekre vagy a vasút irányába. A Závozra tartó, ősi út aztán az első bécsi döntést követően fontos hadászati útvonallá vált, szükség mutatkozott egy jól járható műútra a térségben. Olyannyira, hogy a ma Hadiútként is ismert műút két hét alatt készült el – több ezer ember munkájával.

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
HAVAS ÖSVÉNY A TÉRY ÚT MELLETT a Visegrádi-hegységben