Az első 600 km
Az első tekerős napjaimat az útvonalamon élő, magyar barátok felkeresésével töltöttem, így csak 4 napja haladok Szerbiában. De nem is sietek, hiszen a Tisza kanyarulatai és az ott élő emberek lenyűgöznek. Egyelőre az úti életemet alakítom, megtapasztalom, mi hogyan működik jól, mi az én ritmusom. Két dolog mindig fix: ivóvizet találok a temetőkben, és internetet az iskolákban.
Az iskolákban általában sok időt beszélgetek a tanárokkal, érdekel, hogyan élnek, és hát a vendégszeretet pedig hordoz egyelőre. Így az iskolák információs pontok is számomra: amikor például vizet kértem az egyik iskolában, figyelmeztetek, "Be very careful"... Az a csendes 13-as út egy szörnyeteggé változott! És valóban, annyira sűrű, gyors a forgalom, hogy bukósisakkal együtt is muszáj volt visszafordulnom, és egy kisebb úton folytatnom.
Megérte... megint a töltés felé haladtam, óriási több ezres tehenészetek, szállt a szilázs finom illata, a szója még lábon volt, de pörögtek a traktorok minden irányban.
Esténként kisebb erdőkben szállok meg. Így reggel kakas helyett őzbakok ébresztenek.
Bár megígértem az otthoniaknak - akik jól ismernek, hogy biológia tanárként egy-egy állat megfigyeléséért mit meg nem teszek - hogy semmilyen állatot nem kergetek, és nem is fogom meg őket. No, de, ezt nem lehetett kihagyni… (át is futott a fejemben, hogy varjú koponyám még nincs a kosdi iskolai biosz vitrinben)... egy törött szárnyú vetési varjú ült a bozótban, kis kergetés, még a bringa is eldőlt, de meg is fogtam. Sok esélye nem lesz felgyógyulni, ezért bevittem egy gazdaság udvarára, hátha megtartják házi kedvencnek.
A Tiszát elkísértem a Dunába ömlő torkolatáig. Ott megettem az utolsó túrórudim. Erről a Földgömb instasztorijában meg is emlékezem. :) ( Instagram: @foldgombmagazin - fókuszba helyezett sztori.)