“Édesfiam! Mondtam, hogy ne a medencében, hanem az elfolyócsatornában pecázz!” Ezzel a megrovó mondattal lett vége horgász pályafutásomnak 10 éves koromban, Ódörögdön, az egykor szebb időket megélt Balatoni Halgazdaság intenzív pisztrángostelepén. Az akkor még édesapám irányította gazdaság kirakatüzemében pisztrángokat neveltek a szomszédos bauxitbánya adta friss, karsztvíz segítségével. A tenyészállatok akkor megúszták a horgot, de a telep azóta már – csakúgy mint a bauxitbányászat – az enyészeté lett…
Sok gyermekkori emlék köt a Tapolcai-medencéhez. Nem csak Ódörögd, de a Haláp-hegy és az uzsai bazaltbánya is emlékezetes helyszínek. Gyönyörű, hófehér, bazaltüregekben ülő nátrolitokat gyűjtöttünk még itt 25 évvel ezelőtt. Nem meglepő, hogy annyira vártam ezt a szakaszt...
A Fjällräven Vándortúra negyedik napján a Kőtengeren és néhány tehenészeten átvágva megérkeztünk a Tapolcai-medence legszebb tanuhegyei közé. Kevés ennyire magával ragadó vidéke van hazánknak.
A táv kb. 27 km-esnek ígérkezik. Felmászunk majd a Hegyesdi vár romjaihoz, aztán rövid síkvidéki túra után a Csobánc várához is felkaptatunk, mielőtt elérjük esti táborhelyünket Káptalantótin.
Megigéző Hegyesd – a mutáns vakondtúrás
A Kőtenger sziklái igazán csodálatosak, de varázsuk eltörpül a hívogató tanuhegyek ígéretéhez képest. Annál kiábrándítóbb, hogy – mivel utunk először Hegyesd faluba vezet – a hegy csúcsa csak kacérkodik velünk balról, mi pedig a betonflaszteren rójuk a kilométereket a tikkasztó hőségben. Nem ok nélkül, hiszen egy majorság teljesen elzárja a hegyre vezető utat.
Megérkezvén a faluba rövid pihenő után nekivágunk a hegynek. Mit is mondjak..., mókás a turista út: átvágva egy mezőn, az ösvény két kerítés között vezet, mintha egy karámban mennénk. Majd le és utána hosszan fel. De nem akárhogy: lépcsőn. Ha megboldogult nagyapám – aki könyvelő volt – most velünk lenne, bizonyára meg tudná mondani hány lépcsőfok vezet fel. Így be kell érnie olvasómnak azzal, hogy: sok.
A hegyet borító csöppnyi erdőség védett, vadregényes terület és egészen a csúcsig elkíséri a felfelé baktató vándort. Annál nagyobb katarzist jelent, amikor a fák közül előbukkan a régóta áhított kilátás.
Már csak egy néhány méter magas sziklasüveget kell magunk mögött tudni és fent állunk a csúcson. 281 méteres magasságát aggódva írom le magashegyrajongó barátaim furcsa tekintetétől félve, azonban a látvány páratlan. A szinte teljesen szabályos kúp tetején egykor vár állott, melynek ma már tényleg csak a romjait lehet felfedezni.
A csúcs oly kicsiny, hogy utánajártam milyen vár is lehetett itt egykoron. Feltehetően a tatárjárás után épült a 13. század második felében, mely csak gyalogság befogadására lehetett alkalmas. 1282-ben említi először a veszprémi káptalan egy irata. A környék földesurai sűrűn váltották egymást. Az erősség pályafutása aztán sok más várunkkal ellentétben a török időkben ért véget – amikor is az itt állomásozó katonák hosszú időn át rettegésben tartották a környéket. Visszafoglalása után azonban újjáépítésre alkalmatlannak találták, és felrobbantották.
Talán a hely épp ennek köszönheti romantikáját. Mintha csak egy mutáns vakondtúrás emelkedne a Tapolcai-medencében – mégis magával ragad a sűrű erdő szelleme és a csupasz csúcson megbúvó várfalmaradványokon elénk táruló látvány.
Délibábos Kánaán, siklóernyős Csobánc
Fájó szívvel hagyjuk ott a csúcsot, de ma még a Csobánc is vár bennünket. Nem kisebb vonzerő a beígért borkóstoló a hegymenet előtt. Lebaktatunk hát, és a hegy lábát körülölelő tölgyesből kibukkanva Diszel felé lépkedünk a kíméletlenül tűző nyári napsütésben. Ekkor már igencsak kerülget az éhség és – mint profi túrázók – még egy nyomorult müzliszeletet sem hoztunk magunkkal.
Diszel házai a távolban már-már délibábként tűnnek fel az eléhezés küszöbén. Magamban pedig azon morfondírozom: vajon édesapám jóbarátjának telefonszáma – akinek itt van szőlőbirtoka – el van-e mentve arra az esetre, ha már a lelkünket készülünk kilehelni.
Aztán újabb délibábként egy kávézó kúszik be az éhségtől még épphogy működő periférikus látóterembe: Kávéház a Vörös Lóhoz. Rendben, de most a kávéval nem vagyok kisegítve, de talán egy szelet torta helyreállítja a vércukorszintemet. És láss csodát, a kávéház valójában maga az oázis a sivatagban. Levendulás sörtől a kovászosuborka levesig minden kapható, ami a mai kézműves, hipszter-gasztró kötelező kelléke. De cinizmusomat félretéve a kiváló konyha, a nagyszerű környezet és a kedves vendéglátás majd’ másfél óráig rabságban tartott bennünket az egykori vízimalom oldalában kialakított teraszon.
Jóllakottan és nehezen indultunk tovább Csobánc vára felé. A magam részéről egy látványelemmel is megelégedtem volna a nap során. Azonban, ahogy a Balaton víztükre bekúszott a Tóti-hegy és a Badacsony lankái közé, kárpótolt a kaptatóért. Kicsit időzünk a csúcson és bámuljuk az alattunk suhanó siklóernyősöket, majd irány lefelé. Az elmaradt borkóstolás már nem is jut eszembe a lefelé vezető úton. Gyors szintvesztés után hosszasan baktatunk a szőlőbirtokok között mire elérjük az esti táborhelyünket, Káptalantóti focipályáját. Nagyon elkalandoztunk, ismét szürkületben érkezünk meg.
Már csak az utolsó nap van hátra…
Ha lemaradtál az első három napi beszámolóról, itt olvashatod el a FjällrävenVándortúra első, második és harmadik napi bejegyzését.
