Egy hatalmas és lenyűgöző csillagköd előtt állunk, mindent elönt a fiatal csillagok fénye és a környező gázok ragyogása, melyekből maguk a csillagok születtek meg néhány millió évvel ezelőtt. Ilyenkor nemcsak a látvány mennyei, hanem a lezajló folyamatok is éppen a teremtéssel függenek össze. A csillagok először válnak láthatóvá, ahogy csillagszeleikkel elfújják a saját környezetükben lévő szűrőfelhőt, hogy utána több százmillió vagy akár milliárd évig világítsanak az égen.

Amiért viszont igazán izgalmas az IC 2944-es világító gázköd, az nem maga a ragyogás, hanem a fiatal csillagok közötti rejtélyes sötét struktúrák, apró csomók, Thackeray-globulák miatt. Csillagászati besorolásuk szerint Bok-globulák, sötét, sűrű és hideg csillagközi anyagcsomók, melyekben elég hideg van ahhoz, hogy lassan egyre tömörebbé váljanak, és elég sötét, hogy a belsejükben titokban, teljes elzártságban zajló folyamatokat kívülről ne zavarja meg semmi. A Bok-globulákban –a szemünktől elzárva – lassan kis tömegű fiatal csillagok és körülöttük bolygórendszerek alakulhatnak ki. Ezek fontos, de rövid életű objektumok, melyek nevüket Bart Bok csillagászról kapták, aki 1947-ben felismerte jelentőségüket az új világok keletkezésével összefüggésben.

A Bok-globulák kb. 1-2 fényév átmérőjű hűvös, sötét foltként jelennek meg a távcsőbe tekintő szeme előtt a csillagokban gazdag égterületen. A korai időszakban igazából a csillagászok csak a csillagok szokatlan hiányát észlelték. Később fotókon kiderült, hogy van ott valami, ami eltakarja a csillagokat, valami pici, sötét felhő. Mára nyilvánvaló bizonyítékok kerültek elő fiatal csillagrendszerek keletkezéséről a Bok-globulákban, amelyek igazolták Bart Bok feltételezését a fiatal, formálódó csillagrendszerekről. Az infravörös és mikrohullámú csillagászati műszerek átlátnak a sötét porfelhőkön, és fiatal csillagok jeleit vehetik észre.

Az 1950-ben A. D. Thackeray által megpillantott globulák azonban mások voltak! A korszerű eszközök nem érzékelték a bennük lévő csillagkezdeményeket, a globulák üresnek tűntek. Azonban érzékeltek mást: ezek a különleges objektumok nem statikusak, hanem kifejezetten mozgásban vannak, örvénylenek, egyik oldalukat erőteljes ultraibolya sugárzás fűti és erodálja. A sugárzás irányában párolognak, és a párolgás a rakétaelvnek megfelelően eltolja a globulákat. Ennek következtében a globulák éppen felénk száguldanak.

A megszokottól eltérő kép kezdett kirajzolódni: e pici objektumok nem éppen csillagokat szülnek, hanem egy pusztító közegben vívják a harcot az életben maradásért. A környező viharos csillagszelek a szemünk láttára tépázzák őket. Bár 15 naprendszernyi tömegűek, de modellek szerint e globulák olyan gyorsan esnek szét a külső csillagfűtés miatt, hogy elpárolognak, mielőtt a saját gravitációjukban új égitestekké omlanának össze. Csak a legeslegnagyobbaknak van esélyük arra, hogy még azelőtt egy-egy apró, kis tömegű csillagot vagy magányos bolygót hozzanak létre, mielőtt teljesen megsemmisülnek.