Kola-félsziget — dermesztő háromórás nappalok
Sietnünk nem kell. Messzi északi, téli helyzetelemző körútra indulunk a szentpétervári Ladozsszkaja pályaudvar szénfüsttel átitatott peronjáról.
Hálóhelyes vagonunkba névre szól a jegyünk. Az otthon már káoszt okozó tél közepi időjárás ellenére minden menetrend szerint történik: 25 órás utazás után, a délutáni éjsötétben szállunk le a Hibini-hegység lábánál fekvő Apatit városának bugyikékre mázolt, vörös fényfüzérrel díszített állomásán. A vonat továbbindulása után nem sokkal a fagyba dermedt épület már kihalt, de a vágányok élete tovább zajlik: az ország belseje és az északi kikötőváros, Murmanszk között tehervonatok százai közlekednek, és a hóeltakarító szerelvény sem pihen.
A mínusz 10 Celsius-fokos szentpétervári napok után az itteni —15-öt valójában a sarki szélrohamok teszik nehezen elviselhetővé. A fehérbe „öltözött” panelváros vastag jéggel borított útjain rutinosan mozgó járművek között különös, melengető érzést sugall a sarkvidéki télben is kitartóan dolgozó Ikarus buszok látványa.
A sugárutak gyújtópontjában álló főtéren eltörpül a város vörös csillaggal díszített karácsonyfája. Nem úgy a túlnyomórészt nyáron érkező belföldi turisták igényeit kiszolgáló Arktika Szálló — a sarkkörön túli terület legmagasabb épülete.
Dmitrij derék, jó oroszhoz méltó, vendégszerető srác — hozzá érkezünk japán barátommal. A főtéren álló, vörös csillaggal díszített karácsonyfa mellett jutunk el a lakásába. Még a jól befűtött szoba ablakából tekintve is rendkívül zord a kinti világ, ennek ellenére ő kifejezetten szeret itt élni, hiszen reményteli szakmai jövő elé néz a félsziget iparában is meghatározó energetikai szektorban.
Az egyhangú tél komorságát a hét hónapos fehérség és az igen olcsó energiának köszönhető fényár teszi barátságosabbá. Az északi sarkvidéki híres felfedező, Cseljuszkin nevét viselő utca azon kevesek egyike, amelyen letaposott hó helyett tiszta burkolaton közlekedhetünk
A krisztust ábrázoló edessai kép tiszteletére szentelt templom kirovszkban. A Szovjetunió széthullása után sorra nyíltak újra az addig akár ateista múzeumként és raktárként is szolgáló egyházi épületek. Sőt, az azóta is zajló „templomépítési láz” következményeként a volt tagköztársaságokat járva, új építésűekre is könnyedén bukkanhatunk.
Szöveg: Tarnai Dániel
Kép: Paulina Raduchowska, Tarnai Dániel
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek