Rázós úton
Irány Bajkonur – chopperal a sztyeppén
Kezdetben az egész úttal úgy voltam, mint amikor a tömött buszon rám jön a szapora: tudtam én, hogy menni kell, csak azt nem, hogy hová.
Az indulás előtt pár hónappal elkezdtem felfűzni a látnivalókat egy útvonalra, így került szóba Bajkonur is. Kiderítettem, hogy egy meteorkráter is útba esik, valamint meg akartam nézni a Charyn-kanyont és a vadkeleti síkságokat… (Nyitókép: Obsuszt Roland)
A felkészülés során rengetegen próbáltak lebeszélni, főleg olyanok, akik sosem jártak külföldön. Azt rebesgették, hogy vademberek laknak a Vereckei-hágón túl, akik kérdés nélkül lerágják a lábadat, megerőszakolják a kutyádat, benzint isznak és tic-tac helyett Kalasnyikov-lőszert rágnak. Én azonban rendületlenül bíztam magamban és az 1969-es Harley-Davidsonomban. Bár beindításához hajógépész-előképzettség szükséges, mégis az egyik legnagyobb erénye, hogy mentes mindenféle bonyolult technológiától. Én nem hiszek az ipari turizmusban, a mikrochipben, a GPS-ben, az ABS-ben, és nem nőtt fényképezőgép a retinámhoz. Edzőcipő, farmernadrág, papír térkép, berúgókar – erre van szükségem.
Az első kilométerek
Tíz nap alatt értem el az orosz–kazah határt. Ekkorra már túl voltam egy ukrán motorostalálkozón a Fekete-tenger partján, valamint a csodálatos Kalmükföld okozta döbbeneten. Fogalmam sem volt, mit várjak egy majdnem Európa-méretű országtól, amiről mindenkinek csak Borat meg a tevék jutnak az eszébe…
A határhoz közeledve egyre több Kamaz tűnik fel. Teljesen normális jelenség, hogy az út mellett állva, előrehajtott fülkével két, szénbányásznak álcázott sofőr matat a blokkban, miközben a váltó atomjaira szedve beteríti az egyik sávot. Ez már sejtetett valamit a várható útállapotokról, de ekkor komolyabban még nem gyanakodtam.
Átkelek egy pontonhídon, majd jön a problémamentes orosz kilépés. A kazah határőrökkel sincs gond, bár mondjuk, kicsit furcsa, hogy egyikőjük menni akar egy kört a motorommal, a másik pedig arra kér, ha elindulok, kapjam fel egy kerékre. Egy Harley-choppert!!! Természetesen mindkét kérés teljesítése a pszichiátrián dolgozó takarítónőre emlékeztet – az őrület határát súrolja. A pénzváltós kislány eközben úgy eltűnik ebédelni, hogy míg rá várok, rám zárják a határt, és bent ragadok a két kapu között. Közben egyre duzzad a gyalogosan átkelni szándékozók tömege, és amikor végre kinyit a határ, elindul a 100 méteres síkfutás az épületig, melyben a fődíj egy pecsét és a 3 órás sorban állás alól való mentesülés. Öregek, sánták, hátizsákosok simán hozzák a 10 másodperc alatti időket.
Feltűnnek az első tevék, én meg lelkesen fotózom mindegyiket, mert ekkor még újdonság a látvány. A benzin ára 160 Ft és a legmagasabb oktánszám 92-es. A motor semmit sem vesz észre az egészből, ezért – a jelentős árkülönbözet miatt – innentől már ott is 92-est tankolok, ahol esetleg van 95-ös... Az út itt még egész tűrhető, Atirauig 60-70 km/h-s sebességgel lehet haladni. 250 kilométeren keresztül mindössze egy falu tűnik föl. És több száz olajkút. Szinte hallom a Dallas nyitózenéjét, és beleképzelem magam Jockey Ewing szerepébe (noha valójában Tintás Barnes sokkal közelebb áll hozzám). Itt, a Kaszpi-tenger mellett a kazah olaj komoly részét termelik ki. Ám pont Nyugat-Kazahsztán az ország legszegényebb része: a kiszivattyúzott pénz keletre vándorol, az olaj meg 80-90 kocsiból álló vonatokon sokkal nyugatabbra. A helyiek pedig a kettő között maradnak a félsivatagban, ahol több száz kilométeres körzetben az egyetlen igazi város Atirau.
Hatsávos, kitűnő minőségű utak fogadnak, üvegpaloták, hatalmas terek, gyorséttermek. Az árak a hazaiak. A forgalom persze kicsi, mert annak ellenére, hogy a kormány nyugati szintű nagyvárost épített, az embereknek még mindig nem telik autóra. (Valószínűleg KRESZ-tanfolyamra se, mert pár óra alatt öt ráfutásos balesetet számolok össze.) Egy ideig az utcákon bolyongok, hátha találok valami olcsó szállást, de végül nem töröm magam, az lesz a legjobb, ha sátorozom. Este a város mellett térek nyugovóra a poros sztyeppén.
Errefelé már egyáltalán nincsenek fák, csak száraz fűcsomók a porban. A vadkempingezés módszertana speciális taktikát követel: a betonról lefordulva egy földúton megyek 2-3 kilométert, ahol már nem látszom túlságosan, és ott állítom fel a sátrat. Ám először nem tudom mire vélni a félóránként-óránként hallható, pár percig tartó, földrengésszerű morajt. Csak reggel jövök rá, hogy a kilométerekre húzódó vasúti sínen haladó, nyersolajat szállító vonatszerelvények dübörögnek.
Kifogy az út a lábam alól
Reggel tovább keletnek, gyanúsan jó minőségű aszfalton. A forgalom itt még elég nagy, sok autó és kamion halad velem egy irányba, de délutánra mind egy szálig elfogynak. Hamarosan egyentrikóba öltözött biciklisek tűnnek fel, 10-15 kilométer hosszan kisebb csoportokra szakadva. Szóba elegyedem néhányukkal, mivel reálisnak tűnik, hogy nem kenyérért indultak a szomszéd faluba. Pekingből tartanak Londonba, 5 hónap alatt 14 000 kilométeres távot megtéve! 90-en vannak egyetlen kísérőautóval és többségük francia.
A teljes cikket A Földgömb 2014. decemberi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
