Utak pedig alig, és a létezők, kacskaringósak, meredekek vagy még épülőfélben. A békét sugárzó vidék egykor a nágák harci kiáltásaitól volt hangos. Azóta a vadász-harcos népet megszelídítették. Most azonban nem a tájat csodálom, hanem egy morung teraszán békésen teázó fejvadászt. Már jó ideje nézzük egymást. Azon töprengek, vajon miért vágta le emberek fejét, ő pedig azt várja, mikor fogom ezt megkérdezni.

Gördülő kövek népe

A Brahmaputra-síkságból emelkedik ki Nágaföld, India egyik legkisebb állama, az aprócska hegyi tagköztársaság, ahová 2011-ig még az indiaiak is csak engedéllyel léphettek be. A Tibet (Kína), Burma és Banglades által határolt, kis hegyi „ország” nemcsak stratégiailag, de gazdaságilag is fontos Indiának, mivel gazdag kőolaj- és nemesfémlelőhelyek földje. Nem egészen kétmillió lakosán 16 törzs osztozik. Egymás nyelvét nem beszélik, egyfajta keveréknyelven és angolul értekeznek. A nágák mongol származása szembetűnő, írott történelmük azonban nincs, amiből kiderülne: mikor, honnan jöttek.A szájhagyomány úgy tartja, hogy Tibetből vándoroltak Indonéziába, ahonnan később visszatértek mai hazájukba, amit elszántan védtek és védenek ma is.
Falvaikat hegyoldalakba vagy -ormokra építették, várral, lőrésekkel az út felé. Innen szükség esetén óriási sziklákat tudtak gördíteni támadóikra. Védelmük erejéről sokat elárul, hogy a 19. században a briteknek 40 évébe került bevenni a területet. Az ellenfelekből aztán a világháborúban szövetségesek lettek. 1944-ben, amikor a japán erők Burma felől itt próbáltak betörni Indiába, a brit-nága egységek „a Kelet Sztálingrádjának” is nevezett támadást hősiesen verték vissza. A fővárosban – Kohimában – fekszik a katonai temető. Itt, a döntő összecsapás helyén, az egykori teniszpályából lett sírkert több tízezer halottja tanúskodik a harc nagyságrendjéről. Az emlékművön ez olvasható: „Vidd el a hírt, hogy mi a mánkat adtuk a ti holnapotokért!”.

Mezítlábas falusi turizmus

A főútról letérve keskeny úton szlalomozunk. Olyan falut keresünk, amelynek lankás rizsföldjeit még éri a napsütés. Nők húzódnak le előlünk a padkára, homlokukon vesszőkosár pántja feszül, az erdőn gyűjtött tüzelővel megrakva. Kora délután van, de a mindent körülvevő hegyek mögött hamar lebukik a Nap.

Lejtős terepen. A hegyoldalban, teraszosan kialakított földeken kalákában, összefogva dolgoznak a helyiek. Nágaföld termékeinek 60%-a földművelésből, a többi a kézműiparból származik

Fotó: Szepesi Dávid

A fővároshoz egyik legközelebb eső falu Kigwema. Az angami törzsből hatszázan élnek itt, családonként 4-5 gyerekkel. Van iskola, templom, gyakran elektromosság és mobiltelefon-kapcsolat is. A víz a hegyekből ered, a nők hajukat és edényeiket is ebben mossák tisztára. Csupasz lábukon papucs, a gyerekekén többnyire az sem, mezítláb futkároznak a sziklás-, köves talajon. Kabátot nem viselnek, csak a törzsre jellemző színű vállkendőt. A fejüket sállal csavarják körül. A nága falu legfontosabb része a kapu. Erre vésik fel hiedelmeiket, szokásai­kat, tabuikat. Elejtett állatok koponyáit, bölényfejet akasztanak rá. A kapu ma már csak szimbolikus, nincs bezárva, gyakran nem is az út közepén áll. Mára a harcos kedvű emberekből földművesek, kézművesek váltak. Szövőszékeiken színes sálak, váll- és nyakkendők, felöltők, köpenyek készülnek. Természettel való együttélésük kifejeződései máig kiolvashatók az anyagba szőtt motívumokból.
Összefutunk egy csoporttal: esküvő után az új arát hozzák a fiú házához. A kis teherautón rajtuk kívül mosógép, vasszekrény és egy zsák liszt utazik. Nem derül ki, hogy nászajándék-e vagy hozomány. Odébb egy nagy, üvegezetlen ablakú épület ajtaján mezítlábas férfi lép ki, és meglepően jó angolsággal invitál beljebb. Bent, a fénytelen terem közepén vascsövekből készült asztal, alatta füstölgő fahasábok, rajta hatalmas kondér. A helyiség sötétjéhez a kialudt tűz fullasztó füstje társul. A férfi egy félig feldarabolt sertésre mutat, az állat másik fele már az üstben rotyog – szőröstül-bőröstül. A házigazda jelzi, hogy foglaljak helyet, az üst mellett még bőven van hely. Rajtunk kívül még 6-8 árny üli körül az asztalt. Egy másik üstből merít csészényivel. Rizssör van benne, azzal kínál.

Ősi viseletben. A törzsi fejdíszek és fegyverek sem hiányozhatnak

Fotó: Szepesi Dávid

– Maguknál vannak ilyen házak? – elegyedik beszélgetésbe a sörfőzőmester a kalibára célozva; bambusz tartógerendák között kötött háncsból készült falak, rajta jobb napokat is látott fémhordók kivágott palástjából tetőféleség.
– Nincsenek. De a tél is hűvösebb – válaszolom tömören.
Alkalmi asztaltársaságomtól búcsút véve, az utcát járva az tűnik fel, hogy Nágaföldön nem hallani kutyaugatást; városon csak kóbor kutya van, az meghúzza magát, nem ugat, a falvakban a kapuk és ajtók tárva vannak mindenki előtt, hát minek csaholnának? A falusi házikók egyszerűségének dacára a templom mindenütt szokatlanul nagy. Az eredetileg animista nágákat a britek már a 19. században próbálták megtéríteni, de csak jóval később, amerikai hittérítőknek sikerült, ha nem is mindenkit. Csodálkozva szemlélem a kivilágított vörös csillagot a kereszt csúcsán. A maoisták már a templomokba is betették volna a lábukat? Valójában csak karácsonyi dekoráció.