Terve és kivitelezése az Osztrák Császárság szorításában – a szabadságharc leverése után és a kiegyezés előtt – készült, egy olyan szellemi környezetben, ahol az épület stílusa nemcsak formai, de identitásmeghatározó kérdés is volt az ország számára

Növekvő városok, nemzeti feszültségek

Európa országait a 19. században a nagy birodalmak és a nemzetállamok létrehozása tartotta lázban. Az ipari forradalom, az urbanizáció robbanásszerű fejlődése és a polgárosodás folyamatosan pulzáló nagyvárosokat hozott létre. A gazdasági és társadalmi fejlődés sarkában pedig ott robogott az építészet is: új épülettípusok születtek – ekkor jöttek létre a nagy múzeumok, városi operák, vásárcsarnokok, hivatalok –, melyek a technikai vívmányoknak köszönhetően az addig megszokottól sokkal grandiózusabb léptékben nőttek ki a városok táguló központjának újabb és újabb pontjain. A városszerkezetet vizionárius mérnökök rendezték újra lenyűgöző rajzaikon: Párizs, Bécs, Budapest, vagy épp Drezda ekkor nyerte el máig uralkodó képét.

A díszterem impozáns falai. A régmúlt szellemét idézik. A több mint 300 fős terem a legkiemelkedőbb események helyszíne, minden májusban itt ülnek össze a Közgyűlés tagjai, hogy meghozzák az Akadémia legfontosabb döntéseit

Fotó: Kálló Péter

Az újrarajzolt városokon belül az egyes épületek arcát a historizmus, vagyis a történeti formák újjáélesztése határoz­ta meg. A dicső múlt monumentalitást és reprezentációt hordozott, kiérlelt formáival ezekkel a hőn áhított tulajdonságokkal ruházta fel az épületeket. A 19. század elejétől a stílustiszta ókori klasszicizmus, majd a román kor, valamint a gótika uralta a művészek és az építészek terveit, míg az itáliai reneszánsz újbóli felfedezését már gyorsan követte a különböző történeti formákat szabadon vegyítő eklektikus képzelet térhódítása a század utolsó harmadában.

Stílusok harca – a közakarat vétója

Az Akadémia épülete e Pest-Buda, majd Budapest városképét alapjaiban meghatározó időszak egyik fordulópontján jött létre – nem kevés szakmai és közéleti vita közepette. A tudományos és nemzeti szempontból is jelentős lépéshez – vagyis ahhoz, hogy a magyar tudósok hivatalos szervezetének méltó középületet emeljenek –1860-ban zártkörű pályázatot hirdettek.

A 35,5 méter magas épület tetejéről lenyűgöző a kilátás: egyik irányban a Parlamentre, másik irányban a Budai Várra és a Lánchídra. A Székház előtti téren tudománynépszerűsítő rendezvényeket, például csillagászati bemutatókat tartanak

Fotó: Kálló Péter

A meghívott építészektől a pályázat lebonyolítására Franciaországból hazahívott nemzetközi hírű szakember, Henszlmann Imre (1813–1888) elvárta, hogy neogótikus stílusban tervezzenek palotát az Akadémiának. Szerinte ugyanis a magyar nemzeti stílus problematikáját csak a csúcsívekben, csipkézett kőfaragványokban gazdag gótika tudja megoldani, mivel az ország történelmének legfényesebb korszakai a gótikához kapcsolhatók. Emellett kiemelten fontos szempont volt, hogy a kor francia teoretikusai a gótikát francia eredetű stílusként határozták meg, vagyis mentesült attól, hogy gondolatiságában az osztrák elnyomó hatalommal kössék össze.

Lovász lászló, matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

Fotó: Kálló Péter

Ám a magyar közvélemény másképp gondolkodott: a gótikát továbbra is német stílusnak és az egyházi építészethez illőnek tartotta, míg egy köz­épülettel szemben más stílust vélelmeztek. Épp ezért a gótika sem politikai, sem formanyelvi szempontból nem felelt meg a kor közgondolkodásában az Akadémia számára – így elvetették, és a vita tovább folytatódott a stílus kérdése körül: voltak építészek, akik különböző történeti korok formáinak egy­idejű vegyítését pártolták, mások a magyarok keleti eredete okán a
bizánci stílust szorgalmazták.

Könyvritkaságok. Az 1861-től működő. Kézirattár 1954-ben egészült ki a Régi Könyvek Gyűjteményével. A 1800 előtt kiadott könyvek mellett megtalálhatók többek között Arany, Vörösmarty és Radnóti kéziratai is

Fotó: Kálló Péter