Így talán ő sem sértődik meg az örök vadászmezőkön, ha jelzőjét ezúttal Ománra használom. A közelmúltig bezárkózó politikát folytató és dúsgazdag szomszédjai (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) mellett viszonylag szegénynek tűnő Omán büszke hagyományaira. Aki azonban a gyakran középkori hangulatot árasztó − mert valójában szegény − arab országok hagyományos életmódját keresi, nem egészen jó helyen jár itt, mivel Ománban már csak nyomokban lelhető fel a régi életforma (noha létezik még). Ománba az menjen, aki az átalakulásra kíváncsi. Vagy a természetre...

Omán jellegzetesen „félutas” ország: kis fáziskéséssel, lassabban és némileg eltérő célokkal indult el azon az úton, amelyen a „pénzbe fulladó” Emírségek az élenjárók. Itt csak 1962-től kezdődött az olajkinyerés, de a készletek korlátozottak, és a közeljövőben várható a termelési csúcs elérése. Omán „szegénysége” csupán relatív fogalom (bár a közelmúlt történelmét leszámítva valóban a szegény országok közé tartozott), hiszen az olajnak köszönhetően az egy főre jutó GDP-t tekintve a világrangsorban a 23. hely körül áll, lemaradva ugyan a 7. helyezett Emírségektől, de messze megelőzve a listán 140., háborúba süllyedő, szegény szomszéd Jement. (Viszonyításképpen: Magyarország ugyanezen a listán az 50. hely környékén tanyázik.) Az olajpénzből maguknak „alattvalókat” vásárló Emírségekben az ország teljes népességéből napjainkban már 85% a vendégmunkások aránya! Ezt az utat követi Omán is, ám itt ez az arány jelenleg „csak” 44%.

Így készül a „korcsolyapálya”. Vendégmunkások tisztítják és fényezik tükörsimára a Nagymecset körüli díszkövezetet

Fotó: Telbisz Tamás

Dubajhoz hasonlóan itt is rájöttek, hogy az olaj nem tart örökké, és nem ártana más jövedelem után nézni. Így a hagyományosan zárkózott Omán − meglehetős késéssel − a közelmúltban úgy döntött, hogy a turizmust kell fejleszteni, amibe nagy lendülettel bele is vágott: vízumkönnyítéssel, szállodaépítésekkel, infrastruktúra-fejlesztéssel és természetesen marketinggel.

Földszintes főváros, földszintes palotával

Az arab országokban megszokott dolog, hogy az uralkodó képe mindenhol ott lóg: az utcán, a boltban és gyakran az otthonokban is. A szultánért (vagy királyért, sejkért, emírért) rajong a nép – míg zűrzavaros időkben ki nem derül, hogy mindenkinek hirtelen elege van belőle… Az Öböl-országok vezetői rettegve figyelték az arab tavasz kitörését és következményeit, de az olajnak köszönhető jóléti rendszernek hála, itt csupán mérsékelt változások következtek be 2011 óta.
Az Emírségekben mindenütt ott lóg az alapító Zayed sejk portréja, akinek ijesztő arckifejezése után kifejezetten megnyugtatóan hat a gyakran már-már Szent Ferenc-i egyszerűségben, egy szál köpenyben, bottal − na és persze az övében tőrrel − ábrázolt Kábúsz ománi szultán képe. Erről a szelíd arcú emberről elsőre talán nem is gondolnánk, hogy puccsal vette át a hatalmat az uralkodásba „belefeledkező” apjától 1970-ben. Kábúsz családi állapotát tekintve egyébként épp ellentéte a szomszédos Szaúd-Arábia államalapító királyának, Abdul-Aziznak, akinek 22 feleségétől 45 fia született (a lányok itt nem igazán számítanak), és akkor a több száz ágyasról még nem is szóltunk. Kábúsznak összesen egy felesége volt, de attól is 3 év után elvált, és sohasem született gyermeke, így jelenleg az ország egyik legizgatóbb kérdése, hogy ki lép majd az öregedő szultán helyébe halála után.
A jelenleg is népszerű Kábúsz egész uralkodása alatt óvatos, békére törekvő politikát folytatott, továbbá próbálta összeegyeztetni a modernizációt és a hagyományok tiszteletét. Ennek egyik roppant szembeötlő megnyilvánulása, hogy megtiltotta a felhőkarcolók építését, így Maszkat, az ország fővárosa igencsak eltér a környező olajállamok ég felé nyújtózó nagyvárosaitól. A kis túlzással „földszintesnek” nevezhető főváros így nem fölfelé, hanem oldalirányban próbált meg terjeszkedni, de ez sem volt könnyű, mert a Hadzsar-hegység éppen itt fut ki az óceánpartra, teljesen leszűkítve ezzel a fővárostól északnyugatra elterülő, egyébként is meglehetősen keskeny parti síkságot. Márpedig a terjeszkedésre nagyon is van igény, hiszen a főváros népessége az elmúlt évtizedben megduplázódott: jelenleg 1,3 millió fő, így a város mintegy 40 km hosszan nyújtózik a part mentén. Szerencsénkre kiváló szállást találunk a fővároshoz tartozó homokos tengerparton, ahol békében felverhetjük sátrainkat. Egy rendőrségi dzsip ugyan ellenőriz minket, de miután kiderül, hogy nem valami „csóró” országból érkeztünk, hanem az EU-ból, barátságos tisztelgéssel magunkra hagynak. Ennek ellenére az éjszaka mégsem sikerül éppen tökéletesen: a leszálló repülőgépek a fejünk felett húznak el, de bárcsak a gépek hangját hallanánk, mert mindez semmi az Indiai-óceán felől érkező hullámok dübörgéséhez képest, és a szél úgy átnyomja a homokot a vékony sátorponyván, hogy légutaink is erősen elhomokosodnak reggelre.

Tengerfenék a Hadzsar-hegységben. Ezek a gömbölyded formák az óceán fenekén képződő párnalávák, melyek a későbbi szerkezeti mozgások révén kerültek a szárazföldre

Fotó: Telbisz Tamás

A szultán palotája sem az ég felé tör, hanem egy mértéktartóan alacsony, modern iszlám eleganciát sugárzó épület ad otthont az uralkodónak. A nyüzsgő várost szinte már magunk mögött hagyjuk, mire a palotához érünk, noha a középkorban barna hegyeivel és jól védhető öbleivel épp ez a rész volt a település ősi magja. Az ománi szultánok egy időben jobban érezték magukat Afrikában, mint itt, ezért a 19. században áttették székhelyüket Zanzibárra, és később is szívesebben tartózkodtak az ország déli részén fekvő, némileg csapadékosabb Szalála környékén. Így a jelenlegi palota Kábúsz szultán egyik ajándéka – saját magának –, mely 1972-ben épült. A másik ajándék – ezúttal a népnek – a róla elnevezett Nagymecset, ám az csak a főváros másik végében fért el, és 2001-ben készült el. Előterének tükörsimára súrolt kövezete szinte korcsolyapályának tűnik, bent viszont dupla szőnyegen járhatunk − természetesen szigorúan mezítláb. A belső tér hatalmas imaszőnyege egyetlen darabból készült, 4343 m2-es perzsa remekmű, mely 1700000000 csomóból állt össze.

Földtudósok álma

Maszkattól délre a Hadzsar-hegység szorosan fut az óceánpart mellett, míg észak felé a part holdsarló alakú ívét követve, ám kissé beljebb sorakoznak a hegyláncok. Végül a hegység a kicsúcsosodó Musandam-félszigeten éri el a Hormuzi-szorost, mely a világkereskedelem egyik legfontosabb stratégiai szűkülete, lévén, hogy az Öböl kőolaját szállító behemót tankerek kénytelenek ezen a szoroson áthajózni.

Ez nem szuvenírárus... A puska nemcsak a múltban, de a mában is elengedhetetlen kelléke egy igazi ománi férfiembernek

Fotó: Telbisz Tamás

Ahol mészkő van, ott szurdok, töbör, barlang is akad. A szurdokoknak se szeri, se száma a Hadzsar-hegységben, de „canyoning” esetén ne számítsunk arra, hogy vígan ugrálhatunk a vízesések alatti medencékbe, hiszen a meder többnyire száraz. Ám az eróziós formák és a bennük lévő hatalmas görgetegek meggyőzően tanúskodnak az időnként lezúduló, elsöprő erejű villámárvizekről. De itt van például a Föld egyik leghatalmasabb barlangterme, a Majlis-al-Jinn (Dzsinnek Terme), melyet az 1980-as évek közepén tártak fel. Méretei akkorák, hogy még a római Szent Péter-bazilika is kényelmesen elférne benne, ha a kupolájából egy kicsit leradíroznánk. A környék pásztorai persze ismerték a lyukat korábban is, jól tudták, hogy ha ide egy kecske beleesik, többet nem jön ki élve (halva sem), mivel a barlangba csak a „kupola” felől, kötélen lehet be-ereszkedni. Nem kérdéses, hogy előbb-utóbb a Dzsinnek Terméből is szakadéktöbör lesz, ha a felette lévő szűk, 40 méter vastag mészkőréteg egy szép napon majd beomlik. No és persze „mészkő-rajongóként” hadd említsem meg, hogy az ország legmagasabb pontja, a 3009 méter magas Jabal Shams is mészkőből épül fel. De mégis, egy vérbeli geológus nem ezek miatt jön elsődlegesen Ománba, hanem búvárkodni. A tenger fenekét csodálni.