Az afféle régészexpedíciónak induló utazásunk forgatókönyvét a jemeni vízum megszerzésének nehézsége írta át; eredetileg az űrfelvételeken ez idáig azonosítatlan, bronzkori temetkezési kúpokra utaló jelek valódiságát akartuk igazolni. Ám lelkesedésünk hiába nyomta el még a parázs politikai helyzetből eredő potenciális kockázatot is, a bürokrácián nem tudott felülkerekedni: így alakult, hogy a halmok eredetének megfejtése helyett Omán vendégszeretetét élvezhettük két hónapon át.

Országimázs

Omán neve mindenkinek ismerősen cseng, de ha fel kell sorolni szomszédait vagy fővárosát, többségünk csak a fejét vakarja. Magam sem voltam ezzel másképp, amíg az Egyesült Arab Emirátusok felől meg nem érkeztem a határhoz. Maszkat, Omán fővárosa üdítő ellenpont az északi testvérek – az Emirátusok, Kuvait, Bahrein vagy akár Szaúd-Arábia – nagyvárosaival szemben: nyomát sem találjuk nyolcvanemeletes felhőkarcolóknak, lebetonozott parkoknak vagy agresszív sofőröknek. A városi élet itt ráérősen, majdhogynem lustán zajlik az árnyas parkok és fákkal szegélyezett sugárutak között. A lakónegyedek lapos tetős, egyemeletes házai szellősen szóródnak szét a sziklás domboldalakon, lakói pedig európai stílusban vezetik legújabb terepjáróikat. A széles autópályák, jól karbantartott utak és a folyamatos építkezés eszünkbe juttatja, hogy jelentős olajkitermelő országban járunk, és ha a profit alul is múlja a szomszédokét, a fekete aranyból származó jövedelem elosztása itt láthatóan igazságosabb.

Ahogy a félsziget többi részén, itt is az iszlám hódított teret. Túl az öltözködésen, a napjában ötször imára hívó müezzinen és az alkohol hiányán, elmondható, hogy a vallás toleranciája, udvariassága és törvénytisztelete talán semelyik másik, muszlimok lakta országban nem ölt ilyen előnyös alakot. Az autót nem kell zárni a nyilvános parkolókban, az egyedülálló nőket békén hagyják az utcán, nincs ké regetés vagy hajléktalanprobléma, az üzletben ottfelejtett szatyrot futva hozzák utánunk, az átlag ománi politizálása pedig többnyire az államfő pozitív tetteiről szól. Amíg a szomszédos, elnyugatiasodott Emírségekben a péntek és a szombat a hétvége, Omán még tartja a hagyományos formát, ahol a csütörtök és a péntek a munkaszünet.

A TANÍTÁS VÉGE — Az ománi közoktatás az egyik legmagasabb színvonalú a régióban. Az iszlám hagyományainak megfelelően a gyerekek már egészen kicsi koruktól kezdve népviseletben és nemek szerint elkülönítve ülnek az iskolapadban, ahonnan a nap végén együtt, felszabadultan futnak haza

Fotó: H. Bedouin Áron

Teapolitika

Dzsamal, a tunéziai tolmács és Manszúr, a jordániai mérnök között ülök egy libanoni tulajdonú kávézóban Maszkat belvárosában, és hallgatjuk az asztaltársaság ománi felét, akik éppen azon vitatkoznak, melyik napra esik a következő ünnep.

– Látod, ezt szeretem ebben az országban – mutat feléjük Dzsamal –, itt megengedheted magadnak, hogy esténként a nyaralásodat tervezd. Napi hat óra munka havi húszezer dollárért – kacsint egyet –: így könnyű!

Ő maga két barátjával együtt már vagy tíz éve él itt, angol, olasz, spanyol és arab szinkrontolmácsként dolgozik. Tunéziában nem lenne munkája, vagy ha igen, keresete csupán a mostani töredékét érné el!

Az államfő dicsérete általános, persze a tisztelet némi magyarázatra szorul.

– Kábusz bin Szaid, a mostani uralkodó harminc éve puccsal szerezte meg a hatalmat apjától, az akkori szultántól, akit száműzött. Pár év alatt felépültek az első iskolák és kórházak, most pedig már mindenki számára ingyenes az oktatás. Az egészségügyi ellátás is térítésmentes és mindenhol elérhető, kis szorgalommal álláshoz lehet jutni – az ország pár évtized alatt maga mögött hagyta a „kőkorszakot”.

– Persze ez csak a felszín, mellette jó politikus is az uralkodó – szól közbe Manszúr –; kíséretével évente végigjárja az országot, és hagyományos módon, sátrában fogadja a helyi falvak, törzsek képviselőit. És ami fontos, a kéréseiket soron kívül meg is válaszolja. Ilyenkor hónapokon belül utak és lakóházak épülnek, kitelepül egy állatorvos, megérkezik másnap a kútfúró – az ilyesmire a demokratikus Nyugaton sokszor hónapokat kell várni.

Fotó: H. Bedouin Áron

Omán szultánja tehetségesen egyensúlyoz a hagyomány és a modern politika között, nagyfokú népszerűségét részben ennek is köszönheti. A kormány megítélése ugyanakkor korántsem olyan pozitív, így az Arab Tavasz itt sem vonult át felhőtlenül;
a pár ezer embert megmozgató kormányellenes tüntetéseken béremelést, árcsökkentést és korrupcióellenes törvényeket követelt a nép. Nem is lett nagy visszhangja az ügynek: az uralkodó azonnal leváltotta a kormány felét, közel megduplázta a minimálbért, és még néhány hangzatos reformot is hozott.

Hajnali kettő van, mire a poharak alján csak teafű marad, és az utolsó vízipipa is kialszik: hazaindulunk. Nem hagyják, hogy fizessek, Ománban a vendég Dzsamal szerint családtag, és búcsúzásképp még odaveti: – Még szerencse, hogy csak délre kell dolgozni mennem!

A teljes cikket A Földgömb 2013. májusi lapszámában olvashatja!