PANTANAL – Egy szelet édenkert
A dereglye hangtalanul siklik a csatornán, a félhold fehéres fényénél éppen csak kivehetőek a felszínt borító vízijácint duzzadt levelei, amelyek közé csónakunk nyílegyenes, sötét csíkot fest. Fejlámpáink fényében a kajmánok szeme körös-körül tucatnyi kék, lila és vörös gömbként csillog a vízben. A kormányos hátulról megveregeti a vállam, és jobbra mutat, a bozótosba, ahol egy másfajta, sárga szempár világít. Pulzusom felgyorsul, és a kezem közt vékony, sípoló hang jelzi, hogy a vakurendszer feltöltődött, használatra kész.Jaguárok után járunk, de napok óta nem láttunk egyetlen nagymacskát sem. Ez lenne a pillanat?
Mindennek már vagy tizenöt éve, és hamar kiderült, nem jaguárt, hanem csak apró rokonát, az ocelotot sikerült megpillantani és lefotózni. Akkor jártam először a Pantanalban, az esős évszak közepén, amikor víz és sár ural mindent. Azóta többször visszatértem, és minden látogatással egyre inkább igazat adok a helyieknek, akik szerint: „Ha létezett valaha a bibliai édenkert a Földön, azt itt, a Pantanalban kell keresni.”
Kézzelfogható fajgazdagság
A terepen megfigyelhető állatfajokat tekintve a Pantanal az Amazonas vidékénél is sokszínűbb. Ennek oka igen egyszerű: ebben az időszakos vízivilágban kevés a fa, így egyrészt az állatok szinte mind nyílt terepen, a füves mezőségen vagy a sekély vizekben élik életük nagy részét, az erdőlakókat pedig ez idáig békén hagyták a favágók és az új termőföldre éhes helyiek. Egyelőre a fő problémát a hatalmas marhacsordák legeltetése jelenti, de ezen túl a terület még kevéssé zavart. Ám ki tudja, meddig tart ez az állapot?… Ha ma mégis eszébe jutna valakinek bármi tartósat építeni, a rendszeresen érkező árvíz gondoskodik a nyomok eltüntetéséről. A víz pedig minden novemberben jön, és másfél magyarországnyi területet önt el több mint fél évre.
Ezzel szemben az Amazonas menti esőerdők zártak, a látótávolság kicsi, s a hatalmas fák tövében, a hűvös félhomályban hiába is keresnénk majomcsapatokat vagy madárrajokat, azok többsége fent, a lombkorona többemeletnyi magasságában éli le élete nagy részét. Amelyik állat pedig mégis lemerészkedik a talajszintre, esetleg ott is él, azt a sűrű növényzettől akkor sem vennénk észre, ha tőlünk pár méterre haladna el. A Pantanalban viszont a növények és állatok zöme egy szinten éli életét, és a viszonylagos védettségnek köszönhetően túlságosan nem is fél az embertől. Jó példa erre Jacques Cousteau esete, aki a 80-as években stábjával nekivágott az Amazonasnak, hogy természetfilmet forgasson a pangóvizes élőhelyekről. Néhány hónapnyi sikertelen próbálkozás után végül az egész csapat leutazott a Pantanal területére, ahol pár hét alatt megvolt a nyersanyag.
Fazendák és jaguárok
Reszket a levegő a sárguló fűtenger felett, a távolban a zebumarhák delelnek egy hatalmas pálma árnyékában, csak a farkuk és a fejük mozog ide-oda, ahogy igyekeznek távol tartani a rájuk telepedő légyfelhőket. Nehéz elképzelni, hogy hamarosan amerre a szem ellát, víz borítja majd a tájat, és a tanya (fazenda), ahol éppen arra várok, hogy a száraz forróság alábbhagyjon, csak csónakkal lesz megközelíthető. João Ronda, a gazda szalmakalapjával hessegeti el az arcáról a legyeket, és álmos, vékony hangon mesél az esős évszakról.
– Van, hogy két-három hónapig nem mozdulunk ki innen, mert nincs miért. Élelem van bőven, a marhák vigyáznak magukra, minket meg megesz az unalom. Nem is olyan egyszerű olyankor eljutni a városba: csónakkal, traktorral és busszal, ha minden jól megy, három nap alatt Cuiabában vagyunk. Aztán ott meg mit csináljunk?
A marhák feletti pálmafára jácintkék arák szállnak, a parázson sercegő hússzeletek illata hozzánk ér, és mindezt meglepő csend övezi.
Késő délután kiballagok a házigazdával a ház mögé, a gépekhez. Van itt százéves traktor, autókarosszéria-halmok, rozsdás szerszámhegyek, minden, amit három generáció gazdái használtak, majd eldobtak. João egy félig szétszerelt, piros traktorra mutat.
– Ahhoz értesz? Tavaly beragadt a kuplung, azóta nem értem rá megszerelni.
Hevesen rázom a fejemet, de gyorsan megnyugtat:
– Nem gond, a következő száraz évszakban eladom a marhák egy részét, és veszek új gépet. Tudtad, hogy már ötezer dollárért lehet kapni vadonatúj traktort? Igaz, hogy kínait, de mégis.
Alacsonyan jár már a Nap, mikor egy két focipályányi sártengerhez megyünk. A marhák sötét csíkot tapostak a sekély tó köré, amelyet most kócsagok, jabiru gólyák és rózsás kanalasgémek százai pöttyöznek. Távcsővel jól látható, ahogy a nagyobb gólyák kilós harcsákat dobálnak fel a levegőbe, hogy aztán eltüntessék öblös torkukban. A kanalasgémek és kisebb gázlómadarak vegyes csapatokban szűrik a tocsogó pangó vizét, míg a magasban bóbitás karakarák köröznek a gyengülő termikekben. João int, és a földre mutat, ahol pár négyzetméternyi területen tapír, mocsári szarvas és jaguár nyomai láthatók a sárban. Láthatóan felélénkül, ahogy mesélni kezd:
– Anyai nagyapám jaguárvadász volt, egész életében ezt csinálta. A keselyűk jelezték a farm tulajdonosának, hogy az egyik marhája már nem él. Akkor hívták nagyapámat, aki lóháton, puskával és egy falka kutya segítségével megkereste és lelőtte az oncát (jaguárt). A sikerdíjakból és bőrök eladásából gond nélkül megélt, ráadásul ő volt a vidék legmenőbb fickója. A jaguárvadászokat általános tisztelet és megbecsülés övezte akkoriban, nem úgy, mint most, amikor börtönbe is kerülhetsz, ha megtalálják nálad a nagymacska bőrét.
Persze elárulja, hogy ő is, meg a szomszédai is a hagyományos módon oldják meg, ha a jaguár rákap a zebukra. Bár a kutyafalka kíséretében belovagoló, marcona jaguárvadász alakja már a múlté, a keselyűk lepte, ötszáz dollár veszteséget jelentő marha látványa egyből megtorlást eredményez: fegyverrel, csapdával, méreggel. Pedig lenne alternatíva, hisz komoly nemzetközi szervezetek ígérnek – és adnak is – kárpótlást azoknak a gazdáknak, akik szerződésben vállalják a jaguárok védelmét, a lehetőséggel mégis kevesen élnek. Ennek több oka is van: egyrészt a kárpótlást az átlagos piaci árhoz igazítják, és egy valamirevaló pantaneiro meg van róla győződve, hogy ő ennél jóval többért tudná eladni a húst. Másrészről a büszke, független helyiek megalázónak tartják, hogy természetvédelmi társaságok meg „városi tudósok” szóljanak bele a gazdálkodásukba.
Sokak szerint nincs ok az aggodalomra, hisz a Pantanalban a jaguárok egyedsűrűsége még mindig az egyik legmagasabb a világon, de még konzervatív becslések alapján is a 2600 gazdaság több mint kilencmillió marhája előbb-utóbb eléri azt a szintet, ahol megfelelő szabályozás híján a nagymacskák élettere véglegesen eltűnhet.
A teljes cikket A Földgömb 2013. szeptemberi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
