A következő percekben az elvárásoknak megfelelően elégítettük ki az újságírók vér- és szenzációszomját. Ezzel szemben a starthely-bevásárlóközpont fogyasztói betontömbjének lejméhes étterem-tulajdonosait már nem tudtuk lázba hozni: a kínai unottan hajtóművemre pillantott, ahol kollégájának árleszállított cipőjét fedezhette fel. Ezek után kérés nélkül a tapintatosan „zónaadag”-nak nevezett, redukált menüt lökte elém a beégetett programú business-mosoly kíséretében. A himnusz hangjai lassan úgy haltak el a hátunk mögött, ahogy az ország gazdasága. A „Honecker bosszúja” feliratú Roburral tovasuhantunk a sivatag felé.

HÁROM KERÉKEN – Bár e járművek messze nem érték el a világháborús, oldalkocsihajtású hadimotorok (Zündapp KS750, BMW R75) színvonalát, mégis nagy gyönyörűséggel figyeltük bírkózásukat a homokban — mégpedig az aszimmetrikus hajtás miatt

A Robur

A tengeralattjáró-hadviselés lenyűgöző drámaiságával, gépészeti csemegéivel, emberi vonatkozásaival, a pusztuláshoz való viszonyával számomra az emberi élet általános metszetét adja. Az élet során az ellentétek hirtelen, átmenet nélküli változásakor a dolgok, érzetek jelentősége sokszorosára domborodik ki, míg a monoton, hétköznapi proletárlétezésnél a benyomások jelentősége ellaposodik.

A parancsnoki toronyból a tenger csodálatos szépségének szemlélésekor egy hidroplán feltűnése azonnal a legsötétebb rettegést, halálképet hozta. A fedélzeten való gondtalan sütkérezésből eszeveszett rohanás, az elsüllyesztett hajók piktogramjainak büszke festegetéséből páni félelem, a Leica-gépek blendéjének vagány tekergetéséből a gyorsmerülő tengeralattjáró Kingston-szeleptengelyeinek tébolyult forgatása lett.

KABIN, BEVETÉS KÖZBEN – A jókora és komfortos élettér nagy segítség a viszontagságok elviselésében

Aki benézett a Robur oldalajtaján, az elülső szalon mögött egy tengeralattjáró-színt tanulmányozhatott, amely egy ilyen témájú film díszleteként is megállta volna a helyét.

Már a gép mennyezete is ezt sugallta, hiszen a sík járófelület feletti oldalfalak ívesen zárultak! Ráadásul az ablaktalan, hátsó oldalfalakra Robur von Otto lehajtható fekhelyeket csavarozott, melyeken a legénység a holmijait szórta szét. (A tengeralattjárókon a felettesi viszony többnyire baráti volt, nem volt rendmánia a holmik körül.)

Ahogy a tengeralattjárókon a földön a torpedók, rakatládák, ellátmány tette lehetetlenné a közlekedést, nálunk ugyanúgy ott voltak az élelmiszeres dobozok, szerszámok, akkuk, olajosflakonok. A tengeralattjárósok minden holmiját ugyanúgy átjárta a gázolaj nemes illata, ahogy nálunk. Ahogy az előbbinél a hajótesthez képest hatalmas MAN motor rezegtette az egész acélszivart, úgy nálunk sem lehetett semmit letenni az asztalra, azonnal lerezgett. A ládákon megtaláltuk a legkényelmesebb ülést, én a gázolajos Wehrmacht-marmonkannákon a leglakályosabb fekvést. A gázolajat ugyanúgy „vér”-nek tekintettük, mint ahogy az acélcápák gépészei. Gépészünk is párhuzamba vonható volt a tengeralattjárós kollégákkal, hiszen szenvedélyét jelentette a fáradt olajban való túrás.

HOMOKBA HATOLVA – Az összkerékhajtáson kívül elvárásnak tekinthetjük a (terep)felező fokozatot, de a differenciálzár sem árt. A motor jó vonóerő-diagramja a homok fellazulása miatt szükséges. Az út tervezésekor fontos tudni, hogy a homok átdolgozása nagy többletmunkát (LE+benzintöbblet) igényel

Elégtétellel vettem tudomásul, hogy szervofék és szervokormány nélkül indultunk el, ezek a beteg találmányok így nem bosszantottak. A gép tekintélyét erősen növelte a matricázás, mely az eddigi hőstetteket térképpel mutatta [a tengeralattjárókon a toronyra festették bruttó regisztertonna (BRT) feltüntetésével az elsüllyesztett hajókat].

A gép indulás előtti adatai biztatónak ígérkeztek. Számomra fontos, hogy az 1 lóerőre jutó súly minél nagyobb legyen, az 1 négyzetmilliméter csapágyés fogaskerék-felületre jutó teljesítmény pedig minél kisebb. Roburunk sebessége normálmenetben ritkán lépte túl a 70 km/h-t. Önsúlyunk 3,5 t volt, míg terheléssel kb. 5,8 t. Az első nap 1300 kilométert tettünk meg, fogyasztásunkat 17 liter/100 km körülinek becsültük. Csak 76 lóerőnk volt, de elvárásaimat nem a lóerők, hanem a nyomatékok elégítik ki.

Az U-bootok legénysége, ha végre partra szállt, széttett lábakkal, rövid léptekkel, testtől elálló karokkal lépkedett, hiszen a hajó állandó bólogatása, kígyózó imbolygása miatt mindenki bizonytalanul mozgott. Ezt hívták tengerészjárásnak. A Roburban ugyanez volt a helyzet. Az első héten alig szálltunk ki: a megállások pár percig tartottak, állandóan a gépben ültünk. Pofánk is „tengeralattjárós” arccá változott: borostás, napmentes okkerpozsgával.

TÉNYFELTÁRÁS KÖZBEN – A homok az egyik kerékcsapágyat is megette. De nemcsak a futóművel voltak gondok...

A Bamako-futam

Be kell vallanom, hogy számomra az aszfaltozott úton való, adott időre történő távszáguldás nem ad semmi örömöt, élményt. Nekem a túrázás a felfedezést, ráébredést, megismerést, tapasztalatszerzést jelenti, nem a kitartást, ami ezen az úton alapvető követelmény. Ez természetesen nem ítélet, hanem egy másik érték hangsúlyozása. Képtelen lennék napokon át kialvatlanul vezetni, 100 kilométeres óránkénti sebességgel – a bamakósok tudtak! Kiváltképp csodáltam a motorosokat. Úgy egy hétig állandóan permetező, néha zuhogó esőben, keresztül a téli, hideg Európán, sátorban aludva érkeztek Marokkóba, ahol a helyiek beszámolója szerint rég nem látott szél és alacsony hőmérséklet várta őket. Különösen nyomasztó volt a BMW-s esete, aki induláskor még vígan, menyasszonyi fátyollal kedveskedett a riportereknek, ám a kitűnő elvű, de vacak programozói megvalósítású GPS-ének nyomkodása közben belerohant egy szamárba. Valahogy, nagy keservesen, gipszbe burkolva tovább folytatta, ami heroikus tiszteletet ébresztett bennem. Majd – immár óvatosan – félrehúzódott, ahol egy autó végérvényesen fellökte...