Őseink – hozzánk hasonlatosan – a rendet és a szabályokat keresték az égbolt világában, azonban ehhez nem volt semmilyen eszközük, illetve tudásuk – csak a puszta szemük állt rendelkezésre. A Nap, a Hold és a bolygók mozgásának fontos jellemzőit, összefüggéseit a földi természeti jelenségekkel hamar felismerték, de a csillagok rendezetlenségének megértésére nem lehettek képesek. A tudásbéli űrt így kényszerűen a fantázia szüleményei töltötték ki. Épp ezért évezredekkel ezelőtt az égboltot az állócsillagok szférájának rendezetlen csillagsokaságába képzelt mitikus alakok népesítették be. Sok esetben különböző kultúrák az ugyanazon az égboltrészen látható csillagokat egészen máshogy csoportosították és kötötték össze csillagképekké. Ám akadnak ez alól kivételek is!

A hazánk téli égboltján tündöklő négy csillag által közrefogott, egy egyenes mentén szabályosan elhelyezkedő, azonos fényességű háromból álló, rendkívül látványos csillagalakzat jóformán minden kultúrában összetartozott. Első feljegyzését egy Németországban 1979-ben talált több mint 30 ezer éves mamutagyar-faragványon fedezték fel. Ugyanannak az alakzatnak a babiloni elnevezése Sipazianna, a magyar népi megnevezése Kaszáscsillag, az ókori görögök a legendás vadászt, Poszeidon fiát, Óriónt látták benne.

Az Orion csillagkép nemcsak szabad szemmel megkapó, ráadásul nem véletlenül ennyire érdekes égbolti rész. Ha a csillagkép mögé tekintünk, kozmikus magyarázatokra lelhetünk.