Elrohant három év – úgy, hogy közben nem fotóztam Erdély légterében. Nem a pénz hiányzott vagy épp a fényképezendő régészeti lelőhelyek, hanem az idő, a technika és az időjárás – nagyjából ebben a sorrendben. 2019 szép, napsütéses ősze azonban végre meghozta a lehetőséget, hogy néhány napot a Maros és az Olt vidékén repülhessünk. De mire elég 3 nap? Meddig nyújtózkodhatunk – a levegőben?

Könnyen irányítható repülő járművekről történő tájfotózás az elmúlt évtizedekben komoly fejtörés és kreatív gondolkodás tárgya volt. Úgy 30 éve fix „papírsárkányokról” vagy léggömbökről is zajlottak hazai kísérletek. A lényeg a lakossági vagy épp tudományos-kutatási hasznosítás volt, de mindenképp egyszerűen, megfizethetően. A siklóernyőzés terjedésével azután e sport művelői már jócskán finomhangolták a lehetőségeket és káprázatos képek születtek. 10-15 éve bennük volt a bizodalom.

Van valami ősi, az emberiség kezdete óta meglévő késztetés a világ és azon túl is a földi élettér feletti végtelen megismerésére. Noha kezdetekben ez mitológiai történetekbe oltott világképekben nyilvánult meg, ma már jóval több lehetőségünk van a kozmosz valódi megközelítésére, mint akár csak száz évvel ezelőtt

Amióta ismeri az ember a világűr fogalmát, kétféle megközelítést alakított ki a megítéléséről. Az elterjedtebb nézetet sokan ismerjük. A legtöbben tudjuk, hogy mennyire alkalmatlanok „odakint” a körülmények az ember és egyáltalán bármiféle földi élet számára. Ennek ellenére nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az űr zord és barátságtalan és csak megöli azt, ami/aki véletlenül odakerül