Ifjúkoromban sokszor olvastam Bécsy László „Vértelen vadászat” című könyvének magával ragadó leírását, és onnantól vágytam rá, hogy költőhelyén ismerkedjem meg e különleges, hazánkban fokozottan védett bagolyfajjal.

Nyugati úton

Az uráli bagoly (Strix uralensis) európai terjeszkedése során az 1970-es években bukkant fel először középhegységeink legkeletibb tagjaiban. Az intenzíven kezelt erdőkben tapasztalható odúhiány miatt ekkor még jellemzően egerészölyv vagy holló által épített gallyfészkeket foglaltak el, és az erdei rágcsálók tömegszaporodásával járó években akár négy-öt fiókát is neveltek.

Kisszakáll – A szakállas bagoly frissen kirepült fiókája nem elveszett madár: a tollnövesztés ideje alatt a tojó őrzi, a hím pedig eteti (Oulu, Finnország)

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám

Úgy látszott, hogy a faj terjedésének gátja vagy inkább szűk keresztmetszete a rendelkezésre álló megfelelő fészkelőhely hiánya, ezért alig másfél évtizeddel később intenzív odútelepítési program kezdődött. Az első helyszínek a zempléni erdőségek voltak, ahol Petrovics Zoltán kezdte meg egy speciális, kifejezetten az uráli bagoly igényeinek megfelelően kialakított ládatípus kihelyezését. Ráadásul praktikus módon – az odúban zajló élet ellenőrzését segítő – tükörrel felszerelt költőhelyek terjedtek így el. Ennek köszönhetően a faj ottani állománya meghaladta a 150 fészkelő párt, amely aztán további területek meghódítására is lehetőséget teremtett.

Trükkös tükrös – A költőládába bepillantást engedő kialakítás a szakemberek számára lehetővé teszi a zavarásmentes ellenőrzést, és egyúttal a fiókáit melengető uráli tojó is láthatja, hogy ki mozog a közelben (Nagybörzsöny, Börzsöny)

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám