Felbukkan a saudade

Elindulunk a lisszaboni repülőtérről a belvárosba, leülünk az első kávézó teraszára, rendelünk egy pöttöm, de bivalyerős kávét és egy Sagres-t vagy Super Bockot – ez a két sör van az egész országban. A portugál–magyar párhuzam első téglája: Drehert kérsz vagy Sopronit? – és nem értjük, miért olyan mélabúsak ezek az emberek itt körülöttünk. Az idősebbek szótlanul nézegetik cipőjük orrát, és megállás nélkül dohányoznak, a fiatalok unottan néznek valahová a távolba...

Bem-vindo a Lisboa! Ha hozzájuk szólunk, különösen az idősek mogorván, mégis közvetlenül válaszolnak, nyoma sincs az olaszok időnként nyomasztó extrovertáltságának, a görögök erőltetett kedvességének, a spanyolok páváskodó stílusának... mintha valamelyik családtagunkkal beszélgetnénk, aki épp most kelt fel és még morcos kissé.

Gazdag Köpeny – A legenda szerint a Tejo torkolatától délre fekvő partszakasz, a Costa de Caparica egy kapzsi boszorkány lakhelye volt, aki mesés vagyont őrzött a köpenye alatt (Capa-rica, „Gazdag Köpeny”).

Fotó: Kovács Péter

Vállat vonunk, és elindulunk valamerre (ez a valamerre jellemzően a Tejo-torkolat, hiszen a város arrafelé lejt), látjuk az azulejóval (mázas, mór csempe) borított, mégis szegényes házakat, a sarló-kalapácsos graffitiket, a kirekesztő graffitiket (Pretos fora – feketék, kifelé!), az ezekből átalakított graffitiket (Pretos foram os tempos do racismo – sötétek voltak a rasszizmus évei), a séta közben is a cipőjük orrát bámuló időseket, a távolba néző fiatalokat, a hajléktalanokat, akiket őszinte kedvességgel istápolnak jól öltözött járókelők.

És percről percre érezzük, ahogyan az egész várost – a nyüzsgése ellenére – belengi valami furcsa melankólia. Mintha a távolból szólna a Szomorú vasárnap... pedig nem: a messzeségből lüktető afrikai ritmusok szólnak.

Aa part telis-tele alkalmi combókkal és táncosokkal, akik a gyarmati múlt jelenkori megtestesítői: afrikaiak, brazilok, kontinentális portugálok színes egyvelege.

Mégis, valami hiányzik. Mintha mindnyájan arra gondolnának, hogy elfelejtették befizetni a gázszámlát.

A legendás 28-as – Lisszabon hullámzik, akár az óceán: ember legyen a talpán, aki gyalog bolyonganá be. Az ódon Remoledado villamosok segítenek ebben: a leghangulatosabb és leghíresebb járat a 28-as. Zegzugos útvonalán bejárja Lisszabon legszebb helyeit

Fotó: Kovács Péter

Feltétlenül próbáljuk ki a 28-as villamost, és tuszkoljuk fel magunkat az Alfama negyedet és az Alcântara-völgyet tátott szájjal bámuló turisták közé, sétáljunk egyet az óváros, Baixa mértanilag pontosan négyzethálós utcáin, menjünk át a Tejo-hídon egy őnibusszal! (Portugália tömegközlekedése nyugat-európai színvonalú, Lisszaboné az 1998-as, helyettünk rendezett világkiállítás óta különösképpen az.) És máris a Costa de Caparicán találjuk magunkat, a kilométerekre elnyúló homokos óceánparton, napfürdőző helyiekkel, szörfösökkel és hatméteres hullámokkal. De nem, itt sem találjuk meg a féktelen mediterrán életörömöt...

Aztán kiposztolunk egy képet a partról az Instagramra, és csodálkozva nézzük

hogy ugyanazok az emberek, akik itt fekszenek szótlanul a homokban, és furcsa, angollal és spanyollal kevert konyhaportugálunkat hallva meg sem kérdezik, honnan jövünk, egyre-másra kommentálják szívecskékkel... és megértjük. A portugál az a nép, aki egyszerre végtelenül nyíltszívű és határtalanul introvertált.