Ilyenkor nagyon jó dolog a múltban turkálni, hogy rendbe tegyük az általános kérdést: valami egyszeri és soha nem látott csodáról van-e szó, vagy csak nem vagyunk eléggé felkészültek? Gyaníthatjuk, hogy itt az utóbbi lehet a megfejtés, de azért nem árt néhány, a korszakunkra vonatkozó tényt tisztázni. Két dolog erősíti a hazai sarki fény szenzációját: a digitális fényképezés és a fotók közösségi médiában betöltött szerepe.

A sarkifény-jelenség az átlagosan 11 éves periódusú napciklusokhoz kötődik, azaz évekig csak a mágneses pólusok közelében figyelhető meg, majd az adott napciklus maximuma idején ritkán akár egészen hazánk földrajzi szélességéig is lehúzódhat. Mivel a 2025 elejére jelzett naptevékenységi maximum felé közelítünk, nem csoda, hogy fel-felsejlik hazánkból is az auróra. Azt azért érdemes tudni, hogy nagyon ritka eseteket, néhány perces felfényesedéseket leszámítva a sarki fény zöldes-vöröses színe idehaza nem igazán látszik szabad szemmel – monokróm éjszakai látásunk miatt. A legtöbb esetben szabad szemmel nézve beleolvad a fényszennyezés szürkeségébe az északi horizont közelében.

Itt lép a képbe a mai rendkívül fejlett digitális képrögzítő technológia, ami már minden fotósszívű ember kezében ott lapul, vagy éppen webkamerák formájában rögzíti az egész éjszakát középhegységeink ormain és élőben közvetíti a képet a közösségi médiában. A digitális fényképezőgépek ugyanis éjszaka is színesen látnak, és egy néhány másodperces expozícióval látványosan elkülöníthetik a vörös-zöld sarkifény-jelenséget a narancsos fényszennyezéstől. És éppen ez az az eszköz, ami az előző napciklus idején nem volt ennyire elterjedt és fejlett, két ciklussal (22 évvel) korábban pedig nem is létezett.

Felmerül a gyanú, hogy amit most szenzációként élünk meg, nem is kirívó eset, csak a fényképek teszik azzá... Vessünk egy pillantást a történelmi listára, mely nemcsak csillagvizsgálók megfigyeléseire támaszkodik, hanem a magyar történelem során feljegyzett összes csillagászati eseményre! Mivel sokféle történelmi feljegyzésben, naplóban, levelezésben, kódexben rá lehet bukkanni egy-egy tünemény leírására, így egészen a 881-es napfogyatkozásig (a honfoglalás előttig!) visszamenőleg fellelhetjük a magyar vonatkozású észleléseket. 1850-ig bezárólag hazánkban 368 csillagászati jelenségről, 742 feljegyzésről van tudomásunk, ebből 204 sarkifényeket említ, melyek közül elég csak néhányat kiemelni, máris meghökkenünk.

1716. március 17-én például Magyarországról olyan sarki fényt észleltek, melyet egyidőben Edmond Halley csillagásszal még Itáliában, Portugáliában és Spanyolországban is láttak. 1852 februárjában pedig Esztergomból figyeltek meg egy jelenséget, amit ugyanakkor a törökországi Izmirben is feljegyeztek. El lehet képzelni, hogy a legutóbbi, 2023. április 23-i Szlovákiából idelátszó auróra harmatgyenge testvére lehetett csak annak, amit a Mediterráneumban is lehetett látni szabad szemmel. Ezt tetézi az 1859. augusztus 29-i tótkomlósi feljegyzés, ami a világ számtalan helyén megfigyelhető aurórát írta le. Azt, amelyet többek között még Afrika északnyugati partvidékéről is észrevettek. Minden bizonnyal ez lehetett az elmúlt két évszázad legerősebb sarki fénye.

Három napra rá pedig bekövetkezett a híres Carrington-jelenség, egy olyan geomágneses vihar, ami majdnem tönkretette Észak-Amerika távíróhálózatát. Ezt az igen ritka eseménysorozatot valószínűleg két, egymás után fellépő, rendkívüli erősségű koronakidobódás (CME) okozta, mely a naptevékenység egyik megnyilvánulása, és a geomágneses viharok, valamint a sarkifény-jelenségek egyik fő okozója. A CME-k a Napból lökéshullámszerűen szállítanak töltött részecskéket, és ha azok útjába a Föld kerül, akkor a töltött részecskék zápora elérheti a légkört, sőt az elektromos berendezéseinket is, ami már komoly veszélyt is hordozhat.
Ilyen jelenséget sem idén, sem a közeljövőben nem várunk. A naptevékenység nemcsak a napcikluson belül változik, hanem a ciklusok erőssége sem állandó. Úgy tűnik, hogy az elkövetkezendők gyengébbek lesznek, mint amelyek a korábbi évszázadokban voltak, aminek valószínű következménye, hogy az igazi szabadszemes sarkifény-szenzációról azért mégiscsak lemaradunk, és az, amit a mai fényképeken látunk, csak árnyéka hajdani önmagának.