A hazai tavaszi égboltról elég csak a jól ismert Nagy Medve – közkedveltebb nevén Nagy Göncöl – felé fordítani kicsi távcsövünket, máris több, fényképekről jól ismert galaxis kerülhet a látómezőbe. Ilyen a Messier 82 is, egy galaxispáros kisebbik, de szépen fénylő tagja, amelyet felfedezője, Johann Elert Bode úgy írt le, mint egy „ködös foltot”, a másiktól 3⁄4 fok távolságra, mely „nagyon halvány és hosszúkás alakú”. Későbbi korok éppen a hosszúkás formája miatt Szivar-galaxisnak keresztelték el, és nem is sejtették, hogy az elnevezés menynyire találó!

Bode megfigyelésével ellentétben az M82 – bár 12 millió fény-évnyi távolságról látszik, és csak harmadakkora, mint saját csillagvárosunk – valamiért rendkívül fényes, sőt a valóságban ez az izgalmas struktúrával rendelkező égitest ötször jobban világít, mint a Tejút.

Az M82 ugyanis a „csillagontó galaxisok” prototípusa. Ez azt jelenti, hogy magjában rendkívül gyors és intenzív csillagkeletkezési folyamatok zajlanak, amelyek messze meghaladják a Tejútrendszerünkhöz hasonló galaxisokban mért csillagkeletkezési mértéket. Méghozzá nagyságrendekkel: az M82-ben tízszer több fiatal csillag születik azonos idő alatt, mint egy átlagos galaxisban. A csillagkeletkezési hullámot feltehetően nagyobb szomszédjával, a Messier 81-gyel való gravitációs kölcsönhatás váltotta ki, s az eredmény annyira intenzív, hogy a heves csillagkeletkezés valósággal szétrobbantja az M82-t!

Nem kell sokáig nézni e remekbe szabott, nagy távcsöves hazai asztrofotót, azonnal látszik valami szokatlan.

Az M82 legszembetűnőbb jellemzői közé tartoznak a galaktikus korongra merőlegesen kiáramló, forró gáz- és porstruktúrák, amelyeket egy különleges jelenség: a galaktikus szuperszél mozgat. E „szuperszelet” több ezer szupernóva együttes energiája és a magban születő sok fiatal, nagy tömegű csillagból származó erős csillagszél hajtja. Ezek a világító, izzó hidrogénfelhők láthatóak a galaxis főteste fölött és alatt, valahogy úgy, mintha lángolna-füstölne a szivar. A szuperszél, amely az összetett, szálas, füstszerű szerkezeteket létrehozza és kifelé mozgatja a galaxisból, akár több millió kelvin hőmérsékletet és több millió km/órás sebességet is elérhet.

E lenyűgöző jelenség azonban nem csak úgy „van”, hanem mint minden a kozmoszban, egymáshoz kapcsolódó ok-okozati láncsorozat része, ahol minden mindent szabályoz, és mindennek hatása van a kozmikus jelenségek jövőbeli fejlődésére. A galaktikus szuperszélnek is éppen ilyen láthatatlanul fontos szerep jutott. A szuperszél jelensége egy negatív visszacsatolás, amely nélkül a korai galaxisképződés szimulációi sokkal nagyobb tömegű galaxisokat jeleznének előre, mint szaamekkorákat a valóságban megfigyelünk. Valójában, ha nem lenne valamilyen gátló jelenség, akkor a kezdeti galaxisok korlátlan mennyiségű anyagot tudnának összegyűjteni, és óriási, kompakt, strukturálatlan galaxisokká híznának.

Azonfelül, hogy a szuperszelek anyagot szállítanak a galaxisok külső régióiba és esetleg az intergalaktikus térbe is, a csillagkeletkezés szabályozásával befolyásolják a galaxisok általános méretét, alakját és fejlődési útját. Megakadályozhatják, hogy a galaxisok túlságosan masszívvá és sűrűvé váljanak, és hozzájárulnak a ma látható galaxistípusok sokféleségéhez, amelynek gazdagságáról épp az M82 tesz tanúbizonyságot.