Idősebb emberek kisebb-nagyobb csoportjai érdekes német tájszólásban beszélgetnek a szemerkélő esőben. Ekkor kanyarodik a parkolóba az ATLASSIB – a Nagyszebenben az 1990-es évek első felében alapított személyszállítási vállalat – busza. Miközben az utasok le- és felkászálódnak hatalmas csomagjaikkal, az öregurak románra váltanak, és szóba elegyednek a sofőrrel, aki egy köteg újságot ad át nekik. Csodálkozásomra büszkén mutatják a román nyelvű napi- és hetilapok között a romániai németek újságját…, majd némi szomorúsággal vegyes büszkeséggel teszik hozzá: „Minden kedden itt vagyunk, várjuk a híreket a szülőföldről…” A busz motorja közben felbőg, majd lassan, komótosan, útját folytatva nagy ívben kikanyarodik a parkolóból…

Erdély déli részén, Segesvárról Nagyszeben felé autózva a dimbes-dombos tájon, kis falvakon át vezet utunk. Szokatlan stílusú, sok esetben vastag falakkal körülvett, erődnek tetsző templomok mellett nagyobb, egykor talán szebb napokat látott parasztházak hosszú sora jellemzi e településeket. Ez az egykori Királyföld, az erdélyi szászok egyik fő lakóhelye.
Ma azonban hiába próbálkozunk itt a német nyelvvel, legfeljebb a helyi iskolák némettanáraival, esetleg nagy ritkán egy-egy, az evangélikus istentiszteletről jövő, idős emberrel tudunk szót váltani. Az utcaképet ma már inkább az utóbbi évtizedekben tömegesen betelepült, a kivándorolt szász lakosság házaiba beköltözött cigány lakosság, illetve annak életmódja határozza meg.
Kik voltak és honnan jöttek e táj korábbi lakói: a német nyelv sajátos változatát beszélő, ám az össznémet identitás sodorvonalától távol lévő, a német etnikai törzsterülettel azonban évszázadokon át intenzív kulturális kapcsolatot tartó, közös csoporttudattal rendelkező erdélyi szászok? Vajon mi okozta — történelmi távlatokban gyorsnak mondható — elvándorlásukat szülőföldjükről, és ezzel egy időben az itt évszázadokon át jellemző társadalmi kép hirtelen megváltozását?

Új telepesek érkeznek…

A középkor derekán az Elbától nyugatra fekvő térségben a gazdálkodási körülmények nem voltak épp rózsásak: szétaprózott termőföldek, nagy népsűrűség, erős földesúri kötöttségek indították vándorútra a lakosság egy részét, főként a germánokat. E „spontán” népességmozgás főként kelet felé tartott, s így került számottevő német nyelvű lakosság a mai Lengyelország és a Baltikum területére. A telepesek, az ún. „hospesek” között kézművesek és kereskedők is voltak, akik a magukkal hozott kiváltságaikat el tudták fogadtatni a helyi urakkal, és településeket is alapítottak.
A Kárpát-medencét elsőként elérő csoportjaik főként bányászok voltak, akik az alsó- és felső-magyarországi bányavárosok létrehozásában játszottak meghatározó szerepet, a Felvidéken letelepülő nagyobb, összefüggő német közösség pedig a szepességi szászoké.

Az új telepesek elnevezése mindazonáltal nem korábbi lakhelyükre, hanem magukkal hozott jogaikra, az ún. szász városalapítási jogra utal. Kibocsátó területük — nyelvészeti kutatások alapján — a Flandriába is átnyúló területekkel rendelkező kölni és trieri érsekség lehetett. A többségében német nyelvű telepesek mellett így flamandok és vallonok is érkezhettek az új lakóhelyre.
Ám a „spontán” vándorlással szemben a felvidéki németek, illetve az erdélyi szászok érkezése már tudatos telepítés eredménye: II. Géza király hívására érkeznek az országba. Az Erdélyt elérők délen kapnak szállásterületet, ők alapítják Nagyszebent. Ennek a 12—13. századi beáramlásnak a legvalószínűbb háttere, hogy a korabeli Magyarországon nagy szükség van a korszerű mezőgazdálkodási módszerekre, a kiváló kézműipari termékekre, valamint a kereskedelem fellendítésére. Emellett a király érdekelt volt a ritkán lakott területek benépesítésében és a stratégiailag fontos határvidék biztosításában is.
Az első csoportok a Déli-Kárpátok északi előterébe, az Olt völgyébe érkeznek, és a Brassó közelében fekvő Homoróddaróctól Szászvárosig terjedő térséget lakják be. Ezután az északibb területeket is benépesítik, az erdélyi Hortobágy és mellékfolyói által szabdalt dombsági térszínek irányába egészen a Küküllő völgyéig.
A Nagyszeben környékén teret nyerő erdélyi szászok a Német Lovagrend behívásával és Brassó környéki letelepítésükkel kaptak jelentős utánpótlást. A közvetlenül a Szentszék alá tartozó, katonai tapasztalatokkal rendelkező, II. András betelepítette rendtől — kiváltságok fejében — a kereszténység kunok közötti terjesztését, ezzel együtt a magyar politika hatósugarának kiterjesztését is el­várták. Maga a rend aztán a Német Birodalomból és a nagyszebeni térségből is embereket gyűjtött a kiépítendő új központba. Ám helyi történetük nem bizonyult tartósnak, mert az 1190-es érkezést követően megkezdődött túlzott önállósodásukat a király nem nézte jó szemmel, s 1225-ben már ki is űzte őket. Három-négy évtizedes jelenlétük azonban megalapozta az erdélyi szászok barcasági megerősödését.

Az erdélyi szász identitás alapjai

Az erdélyi és szepességi szászok, a bányavárosok német lakosaival együtt — ellentétben a korábban a magyar honfoglaláskor a Kárpát-medencében lakó szlávok nagy részével, illetve a betelepülő besenyőkkel, kunokkal — az elsők a Kárpát-medencében, akik nyelvileg nem asszimilálódtak a középkorban még jelentős többségben levő magyarságba.
A 13. század végére kialakult a három, többé-kevésbé összefüggő erdélyi szász településterület, melyek története több száz éven át, egészen a közelmúltig követhető: a Nagyszeben központú Királyföld (Königsboden), a Brassó környéki Barcaság (Burzenland), illetve Erdély ÉK-i szegletében a Beszterce-vidék, Beszterce központtal (Nösnerland).
Az erdélyi szászok közösségtudatát, kiváltságai­kat a II. András által kiadott szabadságlevél, az ún. Andreanum alapozza meg. A több helyről érkező telepesek így válnak kivételezett szövetségessé, és ez a különleges helyzet — a germán nyelv mellett — a legfontosabb csoportképző tényezőjük.

Szöveg: Bottlik Zsolt, Fotó: Kerekes István

A teljes cikket A Földgömb 2010/5-ös számában olvashatja!