Xántus János a Somogy vármegyei Csokonyán látta meg a napvilágot, később Pécsett jogot tanult, majd Kaposvárott aljegyzőként dolgozott. Az 1848-as forradalomhoz nemzetőrként csatlakozott, honvéd tüzérként részt vett a pákozdi csatában, majd Komáromnál már mint huszár főhadnagy harcolt. Érsekújvárnál fogták el 1849-ben, a hadifogságból a következő évben szabadult, de politikai okok miatt Prágában újra letartóztatták. Később sikerült Németországba, onnan pedig Londonba szöknie, ahol 1852-ben feljutott egy New Yorkba tartó hajóra. Itt munkát nem talált, kalandvágya viszont olthatatlan volt, így arra vállalkozott, hogy a vadnyugatra megy, és ott részt vállal a csendes-óceáni vasútvonal kitűzésében.

XÁNTUS JÁNOS ÉS KARL MAY (Old Shatterhandnak öltözve, Berlinben) – Xántus 30-as éveiben hosszú időt töltött a hőskorát élő, igazi Vadnyugaton. Karl May 50 évesen (ekkor Xántus már majdnem 70 volt) kezdett indián kalandregényeket írni, de csak ezek sikere után jutott el az USA-ba. Akkor is csak a keleti-partra. Old Shatterhand viszont egyesek szerint az ő alteregója volt. (Vagy Xántusé)

Földlopók

Xántus elég viharos korszakban érkezett az Újvilágba, ez idő tájt indult meg a nagy nyugati terjeszkedés. Az egykori Luiziánát – a mai USA középső vidékének nagy részét adó területet – az Egyesült Államok 1803-ban vette meg a Napóleon vezette Franciaországtól 15 millió dollárért, majd 1834-ben itt hozták létre az Indián Területet, ahová hamarosan megkezdték a keleti indián törzsek betelepítését. A mai Oklahoma területére került az öt civilizált törzs: a cseroki, a csoktau, a csikaszau, a maszkoki és a szeminol, Kansas és Nebraska vidékére pedig az északkeleti törzsek – a potawatomi, a kickapoo, az ottawa, a meskwaki, a lenape, a shawnee, az iowa, az illinois, a miami és az irokéz – jutottak.

Két vadnyugati útja közül az elsőre 1852 decemberében került sor: egy 64 főt számláló mérnök-expedícióhoz csatlakozott térrajzolóként, a feladat a St. Louisból Kaliforniáig tervezett, indián területeket keresztező vasútvonal nyomvonalának kitűzése volt.

„Nekem kevés dolgom van, papírra rajzolom a vonaljegyzeteket; hegyet, völgyet, erdőt, rétséget s általában mindent, mi a mért vonalba esik. Ezt közönségesen másnap reggel 8 óráig megkészítem, aztán szabad vagyok egészen más napig.” – számol be öccséhez írt levelében az expedícióban ráosztott feladatokról, amiért az útjukba kerülő indiánok gyakorta csak földlopókként emlegetik őket és a hozzájuk hasonló, az indiánok földjére szemet vető fehér embert.

Az expedíció St. Louisból a Missouri folyón Lexingtonba hajózott, majd innen a potowatomi indiánok földjén keresztül jutott el a Nebraska folyó vidékére. Itt a folyó mentén egészen Fort Laramie-ig haladtak. Missouri és Kansas határán járva elsőként a szeminol törzsről számol be, de Xántus valójában egy másik törzzsel keverhette őket össze, mert a szeminolok nem ezen a vidéken, hanem a Canadian folyó mentén éltek. Ahol ő járt – a mai Kansas City környékén – sauni, lenapi, kickapoo, iowa, kansa és otó törzsek tanyáztak akkoriban. Akárkik is voltak, akikkel találkozott, volt közös témájuk: a törzsfőnök, mikor megtudta, hogy Xántus kényszerűségből jött idáig a „nagyvizen” túlról, pipát cserélt vele, és még egyik lányát is feleségül ajánlotta neki, „...mert téged is, épen ugy mint minket, kikergettek országodból...”.

Térkép: Nemerkényi Zsombor

Indiánok országútján

A frigyre persze nem került sor, az expedíció pedig a potowatomik földjén keresztül haladt tovább, ahol a „roppant sik” prérin vadon nőtt a kukorica, a „kolompér” és a „dohány”. A Nebraska folyó vidékére egy helyi lakota (nyugati sziú) vezette el őket. A folyót sziú nyelven Panke-szka wakpának, azaz Kagyló-folyónak hívták, akkortájt ez volt az Indián Terület és a sziú és sájen vadászterület határa. Xántus hosszasan ecseteli húgához írt egyik levelében az itteni indiánok vadász-halász szokásait, s majd – mintegy jóvátételül a női fül számára unalmas témáért – a lánytestvér kedvében járva kifejti az itt élő nők helyzetét is:

„S itten még soha sem kisértette meg opera tánczosné szerencséjét divat hajhászattal; nem szoritá meg varga a lábakat czipőcskébe, s Szakváry uram egy vállfüzönyt vagy selyem ruhát sem adott el.” – ad szemléletes képet az indián nők otthonitól jelentősen eltérő életéről.

Xántus innen a folyó mentén egészen a mai Wyomingban található Fort Laramie-erődig utazott, amely „a Kanzasz folyónak bal partján fekszik, meredek szikla csucson, hova a kősziklába vágott ut vezet fel; a környező erdők vörös czedrusból, tölgy, platán, szikamor, hickori pálma, szasszaparilla fákból állanak: de itt-ott találtatnak nehány bükk, jegenye és gyapotfák is.” Egy évvel korábban (1851-ben) éppen itt írták alá a préri indián törzsei azt a szerződést (a Fort Laramie-i egyezményt), melyben az indiánok szabad átjárást biztosítanak a telepeseknek a Nyugati-part irányába. Az úgynevezett Oregon-ösvény – amit eredetileg prémkereskedők hoztak létre még a század elején – 3500 kilométer hosszan szelte át Amerika földjét a Missouri folyótól az oregoni hegyvidék völgyeiig, és telepesek, kereskedők, kincskeresők és farmerek százezreinek jól kiépített szekérútjává vált az évtizedek során.
Xántus első vadnyugati utazása egy teljes hónapig tartott, és a január eleji kemény fagyok érkeztével tért vissza az expedíció Kansasba, majd St. Louisba. Innen Xántus a Mississippin New Orleansba hajózott, ahol egy időre megtelepedett. Később Iowába költözött, ahol már számos magyar emigránstelep jött létre, ilyen volt New Buda is, ahol 1853 és 1855 között élt.

Forrás: US Library of Congress
KÁJOVÁK A MŰTEREMBEN – Lone Wolf és felesége, Etla a valamikor 1855-1865 között készült képen. Jó eséllyel Xántus is ilyen öltözetű őslakosokkal találkozhatott
Fotó: William S. Soule
TÁBOR A PRÉRIN – Komancs indiánok táboroznak az oklahomai Fort Sill közelében, 1873-ban
Fotó: Edward S. Curtis
TÖRZSI VEZETŐK – Az 1900 körüli felvételen közös ceremóniára érkező sziú, apacs, komancs, ute és piegan főnökök gyűltek össze. Viseletük az itthon leginkább sztereotip „indián főnök” képet idézi

Ha kíváncsi arra, hogy Xántus János hogyan vélekedett az indiánokról, és hogy vált a 60-as évek indián filmjeinek első számú forrásává, és hogyan lett távollétében az MTA tagja, olvassa el A Földgömb 2017/augusztusi lapszámát!