Behálózva – Izland: ahol tőke a hal
Izlanddal kapcsolatban többnyire vulkánokról, gejzírekről, gleccserekről, hidegről, no meg elfekről, trollokról hallunk. Ezeken a fejezeteken most átlendülve, egy sikamlósabb témához evezünk: a halászathoz. Halból pedig akad bőven a sziget körüli vizekben
Izland – mintegy elszigeteltségének köszönhetően – az ember által az egyik legkésőbb benépesített, nagy sziget. Már a vikingek 9. századi megjelenése előtt éltek itt ír vagy skót remeték, de azért túlnépesedéstől nem kellett tartani. A halászat már akkoriban a szigetlakók alapvető megélhetését jelentette, bár sokáig csak saját fogyasztásra fogták a halat.
Az izlandi halászat történetének megismeréséhez elég a 15. század elejéig visszatekinteni, mivel a megélénkülő kereskedelem nyomán ekkorra futott fel igazán a szárított tőkehal iránti külső kereslet.
A középkor végére már rendszeresen feltűntek külföldi hajók is Izland körül, de a 17–19. századra kialakult íratlan szabály szerint 16 tengeri mérföldnél jobban nem közelítették meg a partokat. A 19. század végére azonban a nagyobb teljesítményű gőzhajók és az ipari mértékű halászat elterjedésével az addigi békés viszony megszűnni látszott.
A II. világháborút követően aztán Izlandon (az 1918-ban függetlenedett ország ekkor lett köztársaság) komolyabb szintre lépett az ország halászvizeinek védelme, 1948-ban pedig már törvény rendelkezett a szigetet övező vizek halászatáról.
Ám mindössze egy évtizednek kellett eltelnie, hogy új fejezet nyíljon a halászati konfliktusok, egyben Izland történelmében: 1958-ban Nagy-Britannia és Izland között kirobbant az úgynevezett tőkehalháború. A húsz éven át tartó parázs vita természetesen a sziget körüli vizek halászati jogairól szólt. A part menti halászati zóna fokozatos és önkényes kiterjesztésével Izland kizárólagos halászati jogot vívott ki magának, egészen 200 tengeri mérföldig terjedően. Ez a felségterület-kiterjedés egyébként napjainkra általánosan elfogadottá vált a világ óceánjain, tengerein.
Halban gazdag
Az Izland körüli áramlást az Észak-Atlanti-áramlat úgynevezett Irminger-ága mozgatja, ami dél-délnyugatról éri el a szigetet, az itteninél valamelyest melegebb és sósabb vizet hozva a térségbe. Később északi, majd északkeleti irányba fordulva kerüli meg a szigetet, és hozza létre a teljes áramlási kört. A szigetország körüli vizek halgazdagsága az áramlat okozta vízkeveredésnek is köszönhető; a sziget körüli 300 kilométeres sávban 230 halfaj fordul elő, aminek több mint fele ívik is e vizekben. Mégis mindössze 25 fajt halásznak emberi fogyasztásra, ezek közül is csupán három faj adja a fogás 80%-át. Közülük is kiemelkedik az atlanti tőkehal.
Az izlandi halászat évszázadok óta fontos szerepet játszik az ország életében. Míg az elmúlt századokban norvég, svéd, dán, ír, skót felmenőkkel rendelkezők végezték a halászmunkát és a halfeldolgozást (főképp sózással tartósítottak), addig napjainkban jelentős számú lengyel és egyéb keletvagy akár délnyugat-európai dolgozik a kiterjedt ágazatban. Arról, hogy ez mennyire fontos szegmens az ország gazdasági életében, árulkodjanak a számok:
az évente kifogott mintegy 1 millió tonna hal az ország exportjának körülbelül 40%-át adja, míg a halászathoz köthető egyéb tevékenység a lakosság kb. 20%-ának ad munkát.
A halászati szezon csúcsidőszaka októbertől áprilisig tart, ebben a periódusban a komolyabb halászhajók heti 3-4 napot töltenek a tengeren.
Halászhajón dolgozni nem épp leányálom. A beszámolók mind kőkemény munkáról szólnak. A téli időszak napi 18 órás teljes sötétsége, a sokszor erős, hideg szél, az állandó nedvesség, a folyamatos készenlét egy hánykolódó hajón, a kötelekkel, horgokkal – és persze halakkal – bíbelődés finoman fogalmazva sem gyerekjáték.
Futószalagon
A halászokéhoz képest a feldolgozók mindennapjai nyugalmasak és kiszámíthatóak. A halak feldolgozása többlépcsős folyamat. A mára jócskán automatizált rendszerben még mindig fontos az emberi jelenlét és felügyelet, de a halak csontos részeinek és bőrének eltávolítását precíz és gyors gépek végzik.
A feldolgozott halak minőségét több tényező is befolyásolja. Az alkalmazott technológiában ma már nincsenek igazán nagy különbségek, a hőmérséklet és az időfaktor viszont igazán meghatározó. A beérkező hal minősége annál jobb, minél kevesebb időt tölt el a halászhajón, ott is lehetőleg 2-3 °C-on. A feldolgozásnál is e két tényező a legfontosabb, különösen a friss állapotban továbbszállításra kerülő halak esetében. Globalizáció ide vagy oda, az azért elképesztő, hogy
az izlandi partoktól akár 100-150 kilométerre kifogott hal 1-2 napon belül felkapott New York-i vagy londoni éttermekben landolhat – konyhakész állapotban.
A fagyasztott és sózott áru már ráérősebben készül, ezek egy része hajón éri el a – főképp európai – célországokat; a sózott tőkehal régóta nagyon kedvelt a mediterrán régióban. A halfeldolgozó üzemekbe a karibi térségből érkezik a só, amiben a halak két-három hetet töltenek, hogy jelentős vízvesztést követően, dobozolva induljanak főképp spanyol, portugál és olasz élelmiszerláncokhoz. A fagyasztott halak tárolása egy óriási hűtőkamrában történik, ahol –30 °C alatti hőmérséklet uralkodik. Egyes haláruk gyorsfagyasztása viszont egy erre speciálisan kialakított helyiségben zajlik, ahol néhány másodperc alatt kopogósra fagynak a halszeletek.
A halfeldolgozás sem mindig leányálom:
a farkashalak gyomrának pH-ja olyan alacsony, hogy a gumikesztyűm apró nyílásán bejutó gyomorsav néhány óra alatt teljesen harcképtelenné teszi a mutatóujjamat. Ha tehát ragadozó hal gyomrában turkálunk, nem árt észnél lenni!
Élet a halakon túl
Épp tízperces szünetünket töltjük a kikötő friss levegőjén, amikor egy meseszép vitorlás dokkol pár lépésre az üzem bejáratától. A kétfős legénység Norvégiából ruccant át, látszik is rajtuk, hogy nem ma kormányoztak először vitorlást. A halfeldolgozó most ünnepli 50. jubileumát, és persze itt a partin is a pácolt halfilé kerül terítékre. A műanyag kádak pedig színig feltöltve jégkockákkal, hogy jégágyon tovább hűljenek az amúgy is dermedt sörök és üdítők. Nyár közepe van, de sapka és sál erősen ajánlott, jobban is esne a hideg szélben egy forró csokoládé. És ha már itt tartunk: a helyi vegyesboltban a csavaros fagyi is menő, de a jeges édességet az időjárásra való tekintettel a bolt fűtött előterében – kabátban és sapkában – fogyasztják.
Ha valaki halfeldolgozóban tevékenykedik, jó esélye van, hogy halat ebédeljen és vacsorázzon. Nincs is ezzel semmi baj, de egy idő után már egyre nehezebb úgy összeállítani a menüt, hogy ne legyenek annyira ismerősek az ízek. Ilyenkor jönnek jól a szezonális vagy éppen állandóan kapható helyi ínyencségek, mint a mirelit bálnahús (esetünkben a csukabálna) vagy a lummatojás. Utóbbi darabja kb. 1000 forintnak megfelelő izlandi koronáért kapható – persze nem is lehet a kert végéből összeszedni. Azért még mindig kisebb fáradság, mint egy többnapos tengeri halászat…
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
