Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő, a kanadai arktikus szigetvilág és Alaszka északi előterében húzódó tengerszorosok mentén már évezredek óta élnek őslakos közösségek. Vajon milyen kapcsolatuk lehetett a „nagy felfedezőkkel” és az értük küldött mentőalakulatokkal? Hogyan változott a fehér gyarmatosítók és az „eszkimók” viszonya az évszázadok során? Milyen viszonyok között élnek 2019-ben? Érdemes ezeket megvizsgálni az inuitok szemszögéből!
Az Atlanti- és a Csendes-óceánt észak–déli irányban elválasztó Amerika különösen nagy kihívást jelentett a hajós népek számára. Akár délen, akár északon próbálták megkerülni, a természeti viszonyok egyáltalán nem voltak kedvezőek. A sokáig keresett és rengeteg sikertelen expedíció után megtalált Északnyugati-átjáróra ez hatványozottan igaz. Az őslakosok szemszögéből azonban semmit sem kellett itt „felfedezni”, hiszen a terület nem volt lakatlan: őseik évszázadok óta ott éltek.
A „nagy földrajzi felfedezések” következtében viszonylag hamar, már az 1500-as években megindult az északi összekötő út keresése.
Amerika nyugati partjai felől a spanyolok által indított kezdeti próbálkozások hamar kudarcba fulladtak, később aztán oroszok, franciák, britek és dánok is küldtek expedíciókat a hajózható útvonal feltárására.
Végül 1903 és 1906 között egy norvég hajósnak, Roald Amundsennek sikerült bebizonyítania annak minden kétséget kizáró létezését – és ebben jelentős szerepe volt az inuitoknak is…
Inuitok nélkül: a Franklin-expedíció
Amundsen rengeteget tanult a korábbi expedíciók hibáiból, és folyamatosan képezte-edzette magát, különösen arra, hogyan vészelje át a téli hideget: tisztában volt azzal, hogy egy nyár alatt lehetetlenség keresztülhajózni az átjárón. Sokat elmélkedett a Franklin-expedíció kudarcán, hiszen az 1845-ben induló óriásvállalkozás a világ leghatalmasabb birodalmának legfejlettebb technológiáját alkalmazta. Akkor a különleges feladatra átalakított két hadihajó – az „Erebus” és a „Terror” – 129 emberrel a fedélzetén próbált meg átjutni az óceánok között.
Az egyáltalán nem szűkmarkú állami költségvetésből megszervezett vállalkozás a brit birodalom dicsőségét hirdette, és mindenki úgy gondolta, hogy az Antarktiszon már bizonyított hajókkal nem lehet gond. 1845–46 telén úgy tűnt, minden a terv szerint halad: Franklinék a Baffin-szigettől északnyugatra, a Devon-sziget melletti Beechey-szigeten rendezkedtek be télre, bár néhány áldozatot azért már ekkorra is szedett a küldetés...
A jól mumifikálódott holttesteket megvizsgálva mára kiderült, hogy a testekben magas ólomkoncentráció mutatható ki.
Ez a kor vívmányának számító konzervélelmiszer ólomtartalmú dobozaiból és a hajón lévő vízdesztilláló berendezés ólomcsöveiből kioldódó fém okozta mérgezés következménye lehetett. A hidegben legyengült emberek halálához ez is hozzájárult, bár az ólommennyiség nem érte el a halálos dózist.
Az elkövetkező években csak egyre lassabban tudtak nyugat felé haladni, végül az expedíció katasztrófába torkollott: egyetlen túlélő sem maradt, ráadásul az értük küldött mentőexpedíciók is sok áldozatot követeltek. A később megtalált bizonyítékok szerint a szárazföld felé menekülőutat kereső, addigra már Sir John Franklin kapitányt is elvesztő, végleg elcsigázott és legyengült emberek között a kannibalizmus is felütötte a fejét… De miért nem segítettek nekik az ott élő inuitok? Bizonyított, hogy a „felfedezők” többször is találkoztak a környéken élő őslakosokkal, de a fehér felsőbbrendűségbe és a technikai fölénybe vetett hitük megakadályozta őket abban, hogy – akár a túlélés érdekében is – tanuljanak tőlük.
A koszos, lenézett „eszkimók” helyett jobban bíztak az (időközben megromlott) angol konzervekben. A feljegyzések és az őslakosok beszámolói szerint inkább kerülték az inuitokat, furcsának, rémisztőnek vagy haszontalannak tartva őket.
Pedig az inuitok próbálkoztak a kapcsolatfelvétellel, de az angolok még a felkínált fókából sem voltak hajlandók enni.
Mindeközben pedig akkoriban az őslakosok is lecsökkent vadállománnyal éltek együtt: kevesebbet tudtak vadászni, és valójában ők is éheztek. Ennek magyarázata a katasztrofális erejű, több évtizedig ható, éghajlatváltozást előidéző Tambora-vulkán kitörésében (1815) kereshető, és – nem mellesleg – ez az időszak még a kisjégkorszakra esett!
A Franklin-expedíció maradványait és nyomait kutató vállalkozások aztán kapcsolatba kerültek ugyan az őslakosokkal, de beszámolóikat túlzásnak vagy hiteltelennek tartották. Pedig a 2014-ben, majd 2016-ban megtalált két hajó, az Erebus és a Terror nagyjából ugyanott volt, ahol azt az 1800-as évek második felében az inuitok elmondták...
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
