Melyik a legveszélyeztetettebb élőlény? – kérdezem gyakran az egyetemi hallgatókat. „Panda, tigris, túzok” – általában ehhez hasonló válaszok érkeznek. Az én változatom viszont gyakran meglepi őket. Szerintem a legveszélyeztetettebb élőlény a természettel harmóniában együtt élő és azt ismerő ember. A néprajzkutatók ezt úgy fogalmazzák meg, hogy egyes emberek és népcsoportok hagyományos ökológiai tudással rendelkeznek. A Kárpátok és a Kárpát-medence vidékein különösen jellemző ez egyes csángó közösségekre vagy épp a hortobágyi pásztorok világára. Közös vonásuk, hogy nagyon sok időt töltenek a természetben, egy évben akár 300 napot is!

„Az indigótól a berlini kéken, az azúron és a sejtésszerű lebegő halványkéken át, a tengerzöldnek és a ragyogó fehérnek minden elképzelhető változatáig meglepőbbnél meglepőbb, finomabbnál finomabb bűvös hatású színtónusok alakulnak ki e gyönyörű vízfelületen… A felkelő hajnal rózsafoltjai, a sugárzó, izzó déli Nap letűző fényének megtört, ezernyi vakító arany-foltjai, a leszálló alkony bíborszínű egének leírhatatlan visszatükrözései a víztömeg hullámzó felületén, csodálatos kontrasztot alkotnak a kékeszöld alaptónusú tófelszín hideg árnyalatával.” A Balaton színeinek e festői leírását Mendöl Tibor A Balaton tó és környéke című kézirata rejti. „Balatonfüredi tartózkodásom idején sokszor órákat töltöttem a nagy víz partján, s bámultam a csodás tó tükrének rezzenéseit, színének halvány árnyalatait” – írja úti jegyzetében Mendöl, visszaemlékezve a még tizenévesen tett balatoni utazásaira.

„Amikor esti csillagként látható, már szürkületkor, minden más csillagot megelőzve siet a vaksi éjszakába induló vándor elé” – olvashatunk költőien a Vénusz esti láthatóságáról Bödők Zsigmond tolmácsolásában, amely 2020-ban, a bolygó Nappal való együttállásával zárult június 3-án. Elevenítsük fel az elmúlt hónapok emlékezetes momentumait!

Amikor megnéztem a moziban a „Merida, a bátor”-t, ezt az elbűvölő Disney-rajzfilmet, nem gondoltam, hogy hamarosan hús-vér, lóháton íjazó nőkkel hoz össze az élet. A lovasíjász című dokumentumfilmet látva ébredt bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, hogyan és miért választják nőtársaim e harcművészetet.

Nyugati partjainak usztyurti magasságából megpillantva még pusztulásában is végtelenül hatalmasnak látjuk az Aralt. Bármerre nézzünk, mindenhonnan a természet időtlen nyugalma árad, pedig a tó történetét mindig is a nyugtalanság, az állandó, olykor szélsőséges változások jellemezték

Salgóbányán, a szebb napokat megélt falu egykori kaszinójából átalakított látogatóközpontban szájtátva bámulom a messze földön híres kőfaragók sajátos kultúráját. Munkájuk inkább volt művészet, mint puszta kőzúzás, hiszen a bazalt szépen hasad – de csak annak, aki ismeri. Milyen kár, hogy a ritzerek tudománya az utolsó kőfaragó halálával a sírba szállt – legalábbis a tárlat szerint!

Végre egy jó, kemény mederfeneket leltem, s a gép előtt a vízben evickélve mutattam a sikerrel kecsegtető haladási irányt. A Csepel Diesel-motorja jellegzetes, csattogó hangjával felbőgött, s összkerékhajtással, terepfokozatban sikerült kikapaszkodnia a benini Yoruba-folyó partjára. Visszanéztem a csodálatos látványra, ahogy a víz tetején úszó, hófehér virágsziromözön hullámzott, de vesztemre. A robusztus lökhárító által tolt habos víztolulat cunami-effektje váratlanul visszavágott a folyóba

Nyakunkon a nyári forróság, amikor sokan egy hűsítő italról, kellemes vízparti pihenésről, vakációról álmodoznak, vagy csak árnyékba vágynak. Becsüljük meg a meleget, ha ugyanis Földünk csak egy kicsit is messzebb lenne a Naptól, nemhogy kánikula – élet sem lenne...

„Habent sua fata libelluli” (vagy ...libelli?).* Így tartja a mondás, és ez könyvekre, szitakötőkre és helikopterekre is igaz. E kiérdemesült gépmadarak alkatrészekre bontva, de továbbra is katonás rendben hevernek valahol Komárom-Esztergom megyében – az pedig, hogy a mezőgazdaságban vagy talán az életmentésben szolgáltak valaha, éppúgy mindegy, mint ahogy a fejfák sem árulják el az alattuk nyugvó élettörténetét.

Az élénk színű ásványok, drágakövek mindig is a gyűjtők kedvencei voltak. Amikor néhány évtizede az első kavanszit-kristálycsoportok hozzánk is eljutottak, alig akartunk hinni a szemünknek, hogy a természetben ilyen csodás, kék színű ásványok is előfordulhatnak. Még közkedveltebbé tette e darabokat, hogy általában fehéres, sztilbit és kalcit alkotta alapokra nőttek fenn, nagyszerű kontrasztot képezve a királykék kristályokkal.