Trágyában bővelkedő, szűkös betonfekhely garantálja a hatékony hízáshoz elengedhetetlen mozgásszegény életformát. Mindehhez „étkezésként” tápkeverék, jó esetben némi szemes takarmány – íme, a sertéshizlalás ma megszokott falusi receptje. Ha egyáltalán még látunk disznót, az valahogy így néz ki. (És akkor a nagyüzemi sertéstartást még nem is említettük.)

Nem volt ez mindig így, és jó hír, hogy ma is van élet az ólon túl, még ha kevesek számára is. Amíg a magyar és nemzetközi néprajzi irodalomban csak úgy hemzsegnek a sertés szabad tartásáról szóló leírások, ez a gazdálkodási forma hazánkban ma már csak néhány biogazdaság elkerített legelőjén érhető tetten. Az okok sokrétűek: a birtokviszonyok átalakulásától az agrártámogatási mechanizmusokon keresztül a fogyasztók nemtörődömségéig hosszan sorolhatnánk.

Négyzetdisznó – A középkori Európa számos országában a sertést mértékegységként is jegyezték: 1 disznó volt az az erdőterület, amely egy ilyen jószágot 1 éven át el tudott tartani

Kép: Molnár Ábel Péter

Déli határunktól nem is olyan messze azonban – ha elszigetelten is – máig él az erdei szabad sertéstartás hagyománya. Mindez nemcsak kulturális örökségként jelentős, de olyan hagyományos ökológiai tudást is hordoz, amire az elkövetkező generációk építkezhetnek.

Kutatás az őszi erdőben – Ez a disznó makkot keres Borislav Runjanin tanyájánál októberben. A kutatók pedig új ismereteket. Lehetőleg minél több helyzetben és évszakban próbálják megfigyelni, hogyan táplálkozik a disznó. A havas-jeges hónapok megfigyelései még váratnak magukra

Kép: Molnár Ábel Péter