Az Alföld lapos, az Alföld unalmas, szántóföld az egész, a puszta szó is azt jelenti, hogy nincs ott semmi. Ezek a leggyakoribb előítéletek nagy síkságunk tájképével kapcsolatban. Az itt élő emberek mégis szeretik, nehezen szakadnak el tőle. Mert az Alföld ugyan lapos, de egyáltalán nem unalmas!
Folyamatosan változik, minden évszakban más arcát mutatja, néha tobzódik a színekben és mintázatokban, csak meg kell tanulni olvasni ezekből. Ráadásul nemcsak évszakosan ad változatos képet, de az évszázadok is nyomot hagytak rajta. Más módon és más szemszögből kell az alföldi tájat nézni és fényképezni. Közelebb kell hozzá hajolni, hajnalban is ki kell menni a pusztába, vagy egy kiadós eső után, amikor a víz kirajzolja az addig rejtett mintázatokat. És más látószögből és nagyítással is figyelnünk kell. Ebben pedig a dróntechnika pár éve új távlatot nyitott, sokkal könnyebbé téve a szín- és formagazdagság megörökítését
Amikor tobzódnak a színek
Az Alföld tavasszal és ősszel a legszínesebb, amikor az éltető csapadék nyomán virágba borulnak a puszták és a szántóföldek. Különösen látványos a kamilla virágzása, de a laikusok között is népszerű szelfiháttér a virágzó napraforgó- és repcetábla. A pipacs- és mézontófű-mezőkért pedig egyenesen megbolondul a közösségi média. Híre is megy a látványosabb pipacsmezőknek. A gabona között persze semmi keresnivalója nincs a szántóföldi gyomnövényeknek (legalábbis a gazda szemszögéből), kizárólag a fotós örül neki. A legszebbeket ezért nem is a vegyszerezett gabonatáblákon, hanem a parlagföldeken látni.
Az egyik leglátványosabb, pipaccsal vegyes szarkalábmezőt Tótkomlós határában örökítettem meg, ahol a véletlenek szerencsés összjátéka nyomán kiterjedt lila-piros virágszőnyeg alakult ki. A területen a Körös-Maros Nemzeti Park – a túzokok védelmében – felhagyott a szántóföldi műveléssel, hogy táplálkozó- és búvóhelyet biztosítson a madaraknak.
A térséget sújtó 2022-es aszály következtében pedig a keleti szarkaláb és a vetési pipacs jelentősen elszaporodott. Erre bátran mondhatjuk, hogy még az űrből is látszik. Furcsa, de a pipacs az aszály nyomán még az ősgyepekbe is behúzódott, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző.
Nyár végén a szikes puszták ismét virágba borulnak a magyar sóvirág tömegeinek köszönhetően. Ez az egyik legszívósabb szárazságtűrő faj. Hosszú, karószerű gyökerei mélyen a talajba hatolnak, mélyebbre, mint más növényeké, így hozzáfér a rejtett víztartalékokhoz is. Akkor is vidáman virágzik, amikor már „nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben”.
Mintázatok és formák
Az Alföld lapos, főleg a Tiszántúl. A Hortobágyon a horizontig csak gémeskutakat, hodályokat és legelő nyájakat látni.
A pásztor és a természetkutató ember azonban tudja, hogy a felszín nem teljesen sík, finom mintázatok és különleges mikrodomborzat jellemzi – a padkás szikes formakincse.
A talajviszonyokhoz igazodva pedig különböző növényközösségek telepednek meg a tájban. Ezt a domborzatot azonban csak közelről látni, fentről nézve pedig a talaj és a növényzet különleges mintázata is kivehető. Érdemes ehhez a drónnal nem túlságosan magasra repülni, talán legszebben 30-40 m-es magasságból rajzolódnak ki a felszín jellegzetességei.
A szikes domborzat a magasabb padkatetőből és az alacsonyabb szikes laposokból áll össze. Közöttük mindössze néhány centiméter, ritkán 50-100 cm a „magassági” különbség. A laposok helyén eredetileg padkatetők voltak, amik a talaj természetes lepusztulása, azaz leples eróziója révén évezredek alatt mélyedésekké alakultak. A lepusztult termékeny felső réteg helyén felszínre kerül a vakszikes terméketlen talajszint, ami tavasszal víz alatt áll, nyáron pedig poros, szürkésfehér színűvé válik. Ez a vakszik.
A vízborította padkás szikes fentről erősen emlékeztet a sarkvidékek fagymintás, sokszöges, „pogácsás” talajaira. Talán ez is készteti leszállásra és pihenésre az észak felé vonuló madárcsapatokat.
A kiszáradó szikes tavak kopár felszínén évezredek nyomai fedezhetőek fel. Egy őskori település kerek házhelyei például, miután a települést már régen elmosta a víz és a történelem. De az is, ahogy egy meggondolatlan traktoros keréknyomot hagyott a mederben, ami még évtizedekkel később is látszik.
Vízrajz
Az Alföld egyik legfeltűnőbb sajátossága a vízgazdagság – volt. Csapadékos időszakokat követően vagy hóolvadás után azonban ma is látványos átalakuláson megy át a síkság. Vizek borítják a pusztákat és a szántóföldeket, kirajzolva az egykori vízfolyások helyenként kaotikus hálózatát.
Jégkorszaki vagy sokkal fiatalabb medrek szövevényes hálózata tűnik fel a felszínen. Még a szakemberek számára is kihívást jelent megfejteni, hogy az egyes ősmedreket mely folyók hagyták maguk után évezredekkel ezelőtt.
A folyószabályozások előtt ezek a medrek sekély vízzel teltek meg. A tavaszi hóolvadás vagy az árvizek során hatalmas mennyiségű vizet tároltak és juttattak el akár egyik folyóból a másikba, vagy az olyan hatalmas kiterjedésű lefolyástalan mocsarakba, mint amilyen a Nagy-Sárrét volt. E sekély és időszakos vízfolyások az elmúlt századokban feltöltődtek, gyakran lecsapolták őket, és ma a helyükön szántóföldek terpeszkednek. Kevés az olyan hely, mint a Királyhegyesi-puszta, ahol még most is szépen megfigyelhetőek a szűk kanyarokat leíró, ősi folyómedrek.
Az éghajlati változások, az Alföld szárazodása kikényszeríti a vízgazdálkodás újragondolását. A természetvédők, de egyre nagyobb számban a gazdálkodók is igyekeznek visszatartani a vizet. Próbálják ismét feltölteni a kiszárított ősi medreket és mélyedéseket. Helyenként viszont a műszaki megoldásoknál sokkal hatékonyabbnak tűnik a hódok ökoszisztéma-mérnöki tevékenysége. Ösztönösen érzik, hogy merre érdemes a vizeket irányítani a tájban.
Átalakuló táj
A klímaváltozás nyomán új évszak kezd kialakulni az Alföldön: a „sivatagi” viszonyokat idézően száraz nyár. A síkság élőlényeinek és lakosságának a száraz kontinentális éghajlatú, sőt helyenként a szélsőségesen szárazföldi klímájú területek körülményeivel kell szembenézniük. Egyre inkább jellemző a hetekig tartó rekkenő hőség és csapadékmentes időszak. A vízigényes gazdasági növények katasztrofális terméskiesést szenvednek el. Az erdők sokfelé már most szárazodásnak indultak. Az őshonos fajok közül a tölgyek, a gazdasági ültetvényekben a kőrisek, a nyárfák és a fenyők pusztulása szembetűnő. A gyepek kiégnek, különösen szikes talajon, de még az üde gyepek és mocsarak is sárgára aszalódnak. A táj elveszíti színeit. A legeltetett gyepek elfogynak, mert már nem marad lelegelhető fű. A puszta ijesztően kopárrá válik. A jószágokat a gazdák behajtják az állattartó telepekre, és a korábban kaszált (vagy épp a vásárolt!) szénával takarmányoznak. A kiszáradt gulyakutak miatt gyakran lajtos kocsival kell a vizet kiszállítani a pusztába. Korábban is jellemző volt augusztusra a gyepek kiszáradása, de az nem, hogy csontszárazzá váljon a puszta.
Az évek óta tartó vízhiány miatt az állandó vízállások is nehéz helyzetbe kerültek. Azok a halastavak, amelyek feltöltését a csapadékból vagy a kisebb vízfolyásokból biztosították, mostanra reménytelen állapotba jutottak.
A változó klíma már a táj képén is látszik. A katasztrofális aszály eltörli azt, ami nem idevaló – mint amilyenek az idegenhonos fajok ültetvényei vagy a fenntarthatatlan tájhasználat, de változást okoz a természetes ökoszisztémákban is. Hogy ezek pontosan miként alakulnak át, egyelőre nem világos, hiszen hiányoznak azok a fajok, amelyek az ilyen szélsőséges viszonyok között is életképesek. A gyorsabban reagáló élőlények, mint a rovarok, mohák vagy madarak pedig kevésbé tájképalkotók.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
