Kairó: a szeméthegyek láthatatlan emberei
Van egy városrész, ahol semmi sem tűnik el igazán: Mansíjet Nászerben keresztény családok generációk óta abból élnek, amit Kairó kidob magából
Kairót nem lehet megérteni. Ezt az első óra után sejti az ember, a harmadik nap után biztos benne, a többedik alkalommal pedig már nem is akarja. Elég, ha néha sikerül nem teljesen hülyének lenni benne, és észrevenni, hogy a káoszban valahogy mégis mindennek megvan a maga rendszere. A szemétnek is. Amit a jobb éttermek, lakások, hotelek és légkondicionált irodák kidobnak magukból, az nem tűnik el attól, hogy lecsapódik felette egy kuka fedele. Csak elindul a város egy másik felébe. Maadiban, egy rooftop bárban vagy Zamalekben, egy túlárazott lemezboltban persze könynyű elhinni, hogy Kairó kezelhető város. Csakhogy minden organizmusnak van gyomra.
Kairóé Mansíjet Nászerben van: a szemétből felhúzott alvilágban. Ide tartok most... Ünnep van. Indul a hádzs, beköszönt az Íd al-Adha, a város pedig meglepően nyugodt. Legalábbis délelőtt. A Mansíjet Nászer felé vivő taxis elégedetten mondja, ma jó dolga van: mindenki pihen, nincsenek a szokásos, idegőrlő dugók. Aztán hozzáteszi, hogy várjam csak meg az estét! Akkor a Talaat Hárb utca környéke, ahol lakom, újra megtelik élettel, zajjal és a szokásos kairói őrülettel. Egyelőre viszont haladunk. A belváros lassan lemarad mögöttünk, átvágunk az iszlám Kairón, amely most meglepően csendes.
Zsákok a házak előtt, zsákok a lépcsőházakban, zsákok a platókon, szeméthegyek az ablakok alatt. Műanyag, karton, ételmaradék, rongy, fém, üveg, nejlon, minden, amit Kairó néhány órával korábban még eltüntetett a saját életéből.
Pedig hajnalban még ezrek gyűltek össze a hajnali fadzsr imára, az utcákon hömpölygött a tömeg, most viszont csak néhány árus, pár gyalogos és a helyhez képest is szokatlan nyugalom maradt. A taxis egy idő után rám pillant. – Garbage City? Odamész? Mondom, igen. Itt többnyire így hivatkoznak rá angolul. Szemétváros. Nem kell hozzá különösebb magyarázat, az ember elég gyorsan megérti, miért. Először csak néhány szemeteszsák tűnik fel az út szélén. Aztán egy túlpakolt plató, aztán újabb kupacok a házak előtt. Mansíjet Nászer felé közeledve a szemét fokozatosan veszi át a főszerepet. Egy idő után már minden erről szól.
Zsákok a házak előtt, zsákok a lépcsőházakban, zsákok a platókon, szeméthegyek az ablakok alatt. Műanyag, karton, ételmaradék, rongy, fém, üveg, nejlon, minden, amit Kairó néhány órával korábban még eltüntetett a saját életéből. A fordítómmal a negyed egyetlen főútján találkozom, egy kopott teázóban. Helyi fiú. Ünnep van, de a szeméttel megpakolt kisteherautók így is egymás után robognak befelé. A srác azt mondja, ez ilyenkor mindig nehezebb: az ünnep miatt a hivatalos szemétszállítás szinte leáll, Kairó viszont ugyanúgy termeli a hulladékot. Ami máshol fennakad, az végül itt köt ki, a zabbálínoknál. A teázóban úgy fogadnak, mintha régi ismerős lennék.
Elém is kerül egy jókora vízipipa – nem az a kedves, turistáknak kitalált verzió, hanem az aknavetőféle. Hármat szívok belőle, és Kairó végre a tüdőmön keresztül is üdvözöl.
Persze mindenki egyenként mutatkozik be: kezet fognak, mosolyognak, helyet csinálnak. – Én vagyok a sisa királya – mondja egyikük teljes komolysággal, olyan arccal, mintha ez ténylegesen a titulusa lenne, majd nagyot szippant az előtte bugyborékoló vízipipából. Ketten különösen nagy lendülettel magyaráznak. Teátrális mozdulatokkal, egymás szavába vágva mesélnek a negyedről, a munkáról, az életről. Közben kiderül, hogy egyikük muszlim, a másik keresztény. Barátok, teszik hozzá büszkén, mintha ezzel rögtön el is mondtak volna valami fontosat Egyiptomról... Valószínűleg el is mondtak. Közben két gyerek sürög-forog körülöttünk. Ők viszik a teázót.
Ez a zabbálínok világa; a szó nagyjából annyit tesz: „szemétemberek”. Leginkább kopt keresztény családok, akik generációk óta abból élnek, amit a város többi része kidob.
Szenet hoznak, vízipipát töltenek, teát szervíroznak, üdítőt és vizet raknak a műanyag asztalra. Aztán elém is kerül egy jókora vízipipa – nem az a kedves, turistáknak kitalált verzió, hanem az aknavetőféle. Hármat szívok belőle, és Kairó végre a tüdőmön keresztül is üdvözöl. A jelenlétem érezhetően bepörgeti a gyerekeket. Szaladgálnak az asztalok között, táncolnak, énekelnek, aztán újra eltűnnek a pult mögött, mintha hirtelen eszükbe jutna, hogy közben dolgozniuk is kell. Élvezik, hogy a vendég jelenléte megtöri a hétköznapokat. Amikor pedig egy nagyobb csótány elmasírozik a lábam mellett, röhögve figyelik a reakciómat.
Kairó soha nem épített ki igazán működő, mindenkit lefedő szemétszállítási rendszert, így az egyik leginkább lenézett, mélyszegénységben élő keresztény közösség tartja mozgásban a húszmilliós metropolisz hulladékgazdálkodását.
A szemem sarkában megmozdul valami szín: a teázó hátsó falán egy egész falat betöltő Szűz Mária-freskó néz le ránk. Palástja szétfolyik a repedezett vakolaton. Lássuk be, a kép pontosabban jelzi, hol vagyunk, mint bármilyen térkép: nemcsak Kairó peremén, hanem egy vallásos, keresztény negyed közepén. Mansíjet Nászer nem egyszerűen Kairó szemétvárosa. Ez a zabbálínok világa; a szó nagyjából annyit tesz: „szemétemberek”. Leginkább kopt keresztény családok, akik generációk óta abból élnek, amit a város többi része kidob. Ők mennek szépen házról házra, ők hozzák ide a hulladékot, ők szedik szét, mossák, válogatják, adják tovább.
Fordítóm észreveszi, hogy a teázó freskóját bámulom, és rögtön magyarázni kezd. Itt nem lehet különválasztani a munkát a hittől. A zabbálínok egyszerre vannak a város közepén és a társadalom szélén: mindenki rájuk van utalva, mégis sokan legszívesebben nem vennének róluk tudomást, pedig Kairó nélkülözhetetlen pillérei. A szemétváros végül is egy történelmi kényszerpálya eredménye. A zabbálínok nagy része Felső-Egyiptom szegény falvaiból érkezett Kairóba az 1930-40-es években, és abból kezdett élni, amit a város maga sem akart látni: a szemétből. Szamaras kocsikkal jártak házról házra, az ételmaradékot a disznóiknak adták, a többit anyag szerint szétválogatták.
A 70-es évekre aztán a hatóságok kiszorították őket a belső kerületekből, ide, a Mokattam-hegy lábához. A legtöbb család ma is ugyanabból a munkából él, mint a nagy- vagy dédszüleik: reggel gyűjtés, napközben válogatás, aztán eladás. A munka egy pillanatra sem áll meg, éjjel is folytatódik. Közben Kairó soha nem épített ki igazán működő, mindenkit lefedő szemétszállítási rendszert, így az egyik leginkább lenézett, mélyszegénységben élő keresztény közösség tartja mozgásban a húszmilliós metropolisz hulladékgazdálkodását.
A rendszer egyik legbrutálisabb törése a 2009-es sertésirtás volt: a kormány a sertésinfluenza-járványra hivatkozva levágatta a zabbálínok disznóállományának nagy részét, noha a vírus terjedésének kevés köze volt magukhoz az állatokhoz. A döntés szétütötte a negyed belső logikáját: az organikus hulladék hirtelen gazdátlan maradt, Kairó pedig rövid időre szó szerint belefulladt a saját szemetébe! Elindulunk a negyed belsejébe. Az út egyre szűkül, a házak összeérnek felettünk, a fény már-már szürkére szűrődik a zsákoktól, báláktól, a lógó nejlondaraboktól. A házak kapualjában nők ülnek térdig szemétben, lábuk mellett gyerekek guggolnak, kicsi kezek válogatják a műanyagot, a fémet, a kartont.
A családok így építettek fel egy olyan informális, de pontos rendszert, amelyet ma sok város hivatalos újrahasznosítási programjai is megirigyelhetnének: az ide kerülő hulladék nagyjából 80-85%-a valamilyen formában visszakerül a körforgásba.
Szín, vastagság és jövőbeli cél szerint kategorizálják: ez megy granulátumnak, az megy palacknak, amaz vállfának. Az egyik udvarnál megállunk. A kapu mögött derengő félhomályt látok, beljebb egy csupasz villanykörte, alatta férfiak hajolnak egy futószalag fölé, azon csúszik végig hulladék, hogy aztán széteső ritmusban emberi kezek válogassák majd tovább. Itt külön „szakmák” működnek: van, aki csak üveggel foglalkozik, van, aki aludobozzal, megint mások kizárólag PET-palackkal, mert a piac is eszerint veszi át tőlük a szortírozott anyagot.
Nem kell hozzá sok közegészségügyi jelentést átbújni, hogy értsük, mi történik, ha valaki évtizedeken át porban, penészben, vegyszermaradékban és állati eredetű szennyezés között dolgozik és él.
A családok így építettek fel egy olyan informális, de pontos rendszert, amelyet ma sok város hivatalos újrahasznosítási programjai is megirigyelhetnének: az ide kerülő hulladék nagyjából 80-85%-a valamilyen formában visszakerül a körforgásba. A levegő közben egyre nehezebb. Égett műanyag, ammónia, rothadó étel, por, állati szag – sűrű, orrfacsaró réteg, amit az orr és az agy nem felejt el egyhamar. A tolmácsom szerint sokan egész évben köhögnek, a gyerekeknél gyakori az asztma, a bőrprobléma, a visszatérő légúti betegség.
Nem kell hozzá sok közegészségügyi jelentést átbújni, hogy értsük, mi történik, ha valaki évtizedeken át porban, penészben, vegyszermaradékban és állati eredetű szennyezés között dolgozik és él. Megszólít minket egy férfi egy udvarból. Harmincasnak tippelem, de a bőre, a fogai, a keze alapján lehetne húsz évvel idősebb is. Kérdezget: honnan jöttem, miért érdekel ez az egész, és ugyan mit fogok erről írni. Közben rutinszerű mozdulatokkal húzza ki a műanyag közül a fémeset, a szögeket, a törött üvegdarabokat, a dezodoros flakonokat. Azt mondja, számára ez a munka olyan természetes, mint másnak az iroda: „reggel szemét, délután szemét, este is szemét”.
A gyerekeire mutat, akik a sarokban ülnek egy halom karton tetején. Itt kifejezetten sok a nagycsalád, nem ritka a tíz körüli gyermekszám. És a szerepek hamar kiosztódnak. Valaki gyűjt, valaki válogat, van, aki pakol, valaki a műanyagot ismeri, másik a fémet, valaki a kartont. Ha szerencséjük van, a családból egy gyerek továbbtanulhat. A többieknek marad a negyed saját karrierútja: a szemét.
Vannak itt olyan háztetők, ahol több száz galamb él, generációk óta tenyésztik őket, és a ranglétrán kifejezetten számít, hány madarad van, mennyire stabil a tornyod.
A házak tetején közben újabb dimenzió nyílik. Ha felnézek, nemcsak antennákat, hanem fa- és drótszerkezeteket látok, amelyek az ég felé meredeznek. Galambtornyok. Régi hobbi a galambtenyésztés, de a „hobbi” szó talán félrevezető: a galamb egyszerre játék, státuszszimbólum, szerencsejáték és ételforrás – attól függően, kit kérdezünk. Felmegyünk a tetőre. Odafent a galambokat gondozó férfi magyarázza el, hogy az építmények nem puszta látványelemek: nagyon is gyakorlati szerepük van a házak fölött. Aki rendes, magas, stabil dúcot húz fel, az fél lábbal már ki is lépett a legnyomorúságosabb szegénységből.
A jó madár – amelyik visszatalál, bírja a hőséget, a port, a távolságot – egyszerre játék és befektetés: lehet rá fogadni, lehet vele versenyezni a szomszéddal, de ha nagyon szorul a hurok, bármikor étel is lehet belőle. Hamam mahshi, töltött galamb. Finom. Egyiptomban amúgy is ünnepi fogásnak számít. Büszkén magyarázza, hogy vannak itt olyan háztetők, ahol több száz galamb él, generációk óta tenyésztik őket, és a ranglétrán kifejezetten számít, hány madarad van, mennyire stabil a tornyod. Ahogy a korlátnak támaszkodom, a szemem lassan hozzászokik a távolsághoz.
Ha a sertéseket, kecskéket, tyúkokat lent tartanák az utcán, pillanatok alatt elszabadulna a káosz – két perc alatt szétvernék a forgalmat, eltűnnének, ellopnák őket, vagy egyszerűen csak elnyelné őket a város.
Elsőre csak a szemét nagy, színes foltjait látni – a szürke porból kiugró kék és zöld műanyag bálákat –, aztán a tekintet elkezdi különválogatni az élet többi rétegét. Egy szomszédos ház tetején kecskék legelnek valami isten tudja, honnan szerzett zöldön, a sátortető sarkában egy ócska kanapé, mellette műanyag napernyő, a kecske egyszerűen kikerüli őket. Kicsit arrébb, egy alacsonyabb tetőn disznók túrják fel a szemét közé dobott ételmaradékot, körülöttük rögtönzött karám deszkából, fölöttük kötélre csipeszelt ruha szárad. A legfurcsább látvány mégis, ahogy a férfi a távolba mutat: nézzem meg azt a házat.
Először nem értem, mit kellene látnom, aztán az egyik erkélyen, a korlát fölött tényleg felbukkan egy barna fej: egy tehén néz ki, lassan, unott fejjel rág. A ház tetején – legalább négy-öt emelet magasan – karámszerű építmény, benne szénamaradvány, vizesvödör, egy másik sarokban megint kecskék. Abszurd látvány. A tetőkön tartott állatoknak persze nagyon is racionális a magyarázata. A zabbálínok gazdasága attól működik, hogy semmi nem marad sokáig felesleges: a műanyagból granulátum lesz, a fémből új alkatrész, a kartonból doboz, az organikus hulladékból pedig takarmány.
Ha a sertéseket, kecskéket, tyúkokat lent tartanák az utcán, pillanatok alatt elszabadulna a káosz – két perc alatt szétvernék a forgalmat, eltűnnének, ellopnák őket, vagy egyszerűen csak elnyelné őket a város. Persze találkoztam disznókkal lent is – nem is kevéssel –, de fent, a tetőkön inkább biztonságban vannak. A szemétből felhozott ételmaradékot ott szórják szét nekik, a disznók, kecskék, galambok lassan, de biztosan eltüntetik a rothadó réteget, miközben hús, tej, tojás, trágya formájában visszaforgatják a város maradékait a helyi gazdaságba. A tehénen merengek.
Az erkélyről bambulva rezzenéstelen arccal nézi a forgalmat, mintha neki lenne a legegyszerűbb dolga Kairóban: reggel enni kap, napközben nézi a várost, este talán megfejik. A galambos férfi szerint, ha lenne földjük a város szélén, biztosan ott tartanák az állatokat. A tető az egyetlen „birtok”, amelyet nem vehet el tőlük senki. Nem épül rá új autópálya, nem nyomják össze új plázák, nem jönnek közművek, amelyek hirtelen „állami célra” lefoglalnák. Itt legalább annyi biztos, hogy amíg a ház áll, addig a tető is az övék, és rajta minden, ami bőg, béget, turbékol, röfög. Elsőre csak annyi látszik, hogy hús serceg egy serpenyőben.
A hagyomány szerint a kereszt eleinte nem pusztán vallási jelként került a csuklóra. Sokszor kényszerből égették vagy tetoválták a bőrbe azoknál a keresztényeknél, akik nem tértek át az iszlámra…
Közelebbről derül ki, hogy szogó készül, fűszeres egyiptomi kolbász, hagymával, paprikával, fokhagymával, paradicsomos szaftban párolva, aztán friss kenyérrel és egy marék zöld korianderrel tálalva. A szaft édeskés, csípős, fokhagymás, pont olyan, amitől az ember pár percre elfelejti, hogy húsz perccel korábban még térdig az ürülékben lépkedett. Van azonban egy apró részlet, amely egy idő után szinte minden beszélgetésben előkerül: a csukló belső oldalára tetovált kereszt. Az egyik férfinál is akkor veszem észre, amikor a kolbászt forgatja a tűz fölött: kicsi, elmosódott jel, de itt többet mond bármilyen bemutatkozásnál.
A legtöbb kopt gyerek még kicsi korában megkapja a kékesfekete, egyszerű kereszttetoválást – néha már pár hónaposan. A történet régebbre nyúlik vissza, mint a szemétváros. A hagyomány szerint a kereszt eleinte nem pusztán vallási jelként került a csuklóra. Sokszor kényszerből égették vagy tetoválták a bőrbe azoknál a keresztényeknél, akik nem tértek át az iszlámra: így vált láthatóvá, kit kell külön számontartani, kire vonatkozik a nem muszlimokra kivetett adó, ki tartozik más elbánás alá. Lefelé a lépcsőn újra visszasűrűsödik minden: por, zsákok, csöpögő csap, a lentről felfelé kúszó szemétszag.
A templomok bejáratánál a portás elsőként azt nézi, hogy van-e kereszted. Ez a legegyszerűbb mód ugyanis kiszűrni, ki az, aki tényleg a liturgiára jön, és ki az, aki esetleg más szándékkal érkezik.
A fordítóm azt javasolja, együnk valamit, mielőtt továbbmegyünk, és betessékel egy mellékutcába, ahol két férfi egy apró helyiségben süt-főz. A földön itt is patkányok szaladgálnak, de ezen senki nem akad fenn. A közösség később visszavette a jelet: a megbélyegzésből önként vállalt identitás lett, a szülők maguk vitték a gyerekeket a tetoválókhoz, hogy ha történik velük valami, a bőrükön legyen rajta, hová tartoznak. Sokan nem elégszenek meg a csuklójellel. Az egyik srác – aki előbb a széken ült és telefonról zenét pörgetett – egyszer csak mellénk lép, és pólóját feltűrve, féloldalas mosollyal mutatja a tetoválását.
Szent György lóháton, lába alatt a sárkány, kékes vonalakkal, kicsit elmosódott kontúrokkal, mintha egy gyerekrajz nőtt volna rá a felnőtt karra. Büszke rá, pózol is vele. „Ő vigyáz rám” – mondja, és hozzáteszi, a másik karjára Máriát is felvarratja. A templomok bejáratánál a portás elsőként azt nézi, hogy van-e kereszted. Ez a legegyszerűbb mód ugyanis kiszűrni, ki az, aki tényleg a liturgiára jön, és ki az, aki esetleg más szándékkal érkezik. Belül azonnali összetartozást ad – egy pillantás, és tudod, ki „saját” –, kifelé viszont kockázat is: ugyanilyen egyszerűen azonosítják róla a keresztényeket azok, akik éppen őket keresik célpontként.
A kifőzdében a kosz közben mindent beborít: a földön olajfoltok, morzsa, a sarokban szétnyílt zsák alól kilátszó hulladék. Amíg várunk, egy patkány fut végig a földön. Az ember az ilyen helyeken megtanulja, mit jelent jó vendégnek lenni: látja, honnan jön az étel, mérlegel, mi fér bele, aztán vagy elfogadja a hely szabályait, vagy visszaül a steril kontinentális reggelik mögé. Maradok. A kolbász puha, kívül kicsit pörkölődött, a kenyér meleg, a koriander egyszerre csíp és frissít. Aztán ha szenvedni kell majd utána, ám legyen, erre szerződtem. Evés közben beszélgetünk.
Az egyik férfi hajnalban szemetet gyűjt, délelőtt válogat, délután egy műanyag-feldolgozóban segít, máskor pedig itt áll a sütő mellett. A másiknak három gyereke van, közülük legalább egyet mindenképp iskolában akar tartani. A gyerekek betegségeiről beszélnek: főleg bőrproblémákat emlegetnek. Miután kiürülnek a tányérok, fizetni próbálok. Először tiltakoznak – a vendég az vendég –, aztán elfogadják, de cserébe még több ételt adnának, mintha egyensúlyba akarnák hozni a mérleget. A feldolgozók felé tartunk.
Újabb udvarok, újabb specializációk: áttetsző műanyag pehely hömpölyög zsákokba öntve – ledarált PET-palack, amelyből granulátum lesz –, máshol alumíniumdobozokat présel a gép kockává, a bálák katonás rendben várják, hogy valahol újraolvadjanak. Papírbirodalmakon haladunk át: kartonfalak, bálákba kötözött újságok és katalógusok. Ahogy kifutunk a házak közül, az út emelkedni kezd, a zsákokat felváltják a sziklák, a Mokattam-hegy oldalába vájt lépcsők. A fordítóm a Szent Simon-barlangtemplomról kezd beszélni. Szent Simon bőrcserzőről, a kopt legendáról, aki a 10. században, al-Mu’izz kalifa idején állítólag imával mozdította meg a hegyet, amikor a kalifa azt kérte a kopt pápától, bizonyítsa be a hit erejét.
Úgy fogalmaznak, hogy náluk a terror csak a skála egyik vége. A másikon a hétköznapok vannak. Amikor valakit a csuklóján lévő kereszt miatt szólnak le az utcán, amikor egy faluban „biztonsági okokra” hivatkozva akad el egy templom felújítása, vagy amikor a rendőrség inkább békít, mintsem igazságot szolgáltat.
A történet szerint három nap böjt és ima után a hegy háromszor megemelkedett, a Nap fénye átsütött alatta, a kopt közösség pedig megmenekült a kiűzetéstől; a koptok számára a hegyoldal és a sziklatemplom ma is szakrális bizonyíték. Az óriási barlangtemplom-komplexum legnagyobbja, a Szűz Máriáról és Szent Simonról elnevezett, amfiteátrumszerű templom húszezer embert tud befogadni: a falakba gigantikus bibliai jeleneteket faragtak, Jézust, Máriát, prófétákat, magát Simont, amint a hegy megemelkedik alattuk. A koptok biztonsági helyzetéről beszélgetünk. Nem Mansíjet Nászerben történtek a legismertebb merényletek, de az ilyen támadások híre ide is elér.
Ráadásul egy ilyen közösségben a robbantások nem távoli események, hiszen valakinek az unokatestvére biztosan ott volt. Valaki ismert egy papot. Valaki épp abba a templomba készült. Más csak annyit mond, hogy aznap az anyja nem engedte el a gyereket misére, és azóta ezt jelként értelmezi. Felidézzük a 2016-os kairói, majd a 2017-es tantai és alexandriai templomrobbantásokat. Mindegyik ünnephez vagy miséhez kapcsolódott, és mindegyik azt üzente a koptoknak, hogy a templom sem feltétlenül menedék. Úgy fogalmaznak, hogy náluk a terror csak a skála egyik vége. A másikon a hétköznapok vannak.
Amikor valakit a csuklóján lévő kereszt miatt szólnak le az utcán, amikor egy faluban „biztonsági okokra” hivatkozva akad el egy templom felújítása, vagy amikor a rendőrség inkább békít, mintsem igazságot szolgáltat. A nagy robbanások bekerülnek a hírekbe. A kis megaláztatások nem. Itt, a szemétváros fölött ez különösen abszurd. Mert a zabbálínok eleve abból élnek, amit mások – lássuk be – nem akarnak látni. Láthatatlan munkát végeznek egy láthatatlan városrészben, aztán közben még egy vallási kisebbség látható jeleit is magukon viselik. Kereszt a csuklón, Mária a falon, ikon a műhelyben. A város rájuk bízza a szemetét, de a védelmüket már jóval kevésbé érzi saját ügyének.
Kairót nem lehet megérteni. De vannak helyek, ahol egy pillanatra láthatóvá válik, milyen szürreális logika tart működésben egy ekkora metropoliszt. Mansíjet Nászer ilyen.
Kifelé még visszanézek a teázóba. A két kisfiú most is ugyanúgy sürög-forog, mintha az elmúlt órákban nem is történt volna semmi különös. Nekik persze nem is történt. Beköszönök nekik, ők vigyorognak, integetnek, aztán már rohannak is tovább. A vendég távozik, a nap megy tovább. A munka sosem áll meg. Gyerekek futnak a zsákok között, egy tíz év körüli fiú pedig egy kisteherautót vezetve dudál rám, miközben három – feltételezem, testvére – a platón ül a szeméthegy tetején. Férfiak térnek vissza a gyűjtésből, nők hajolnak a válogatott anyag fölé, hogy még egy utolsó adagot összekészítsenek éjszakára. A taxisnak igaza volt: estére Kairó belvárosa visszazökkent önmagába.
A Talaat Hárb környékén újra dudák, árusok, családok, fények, motorok, kiabálás. Mintha a város egész nap csak levegőt vett volna, hogy aztán egyszerre fújja ki magából az összes zajt. Kairót nem lehet megérteni. De vannak helyek, ahol egy pillanatra láthatóvá válik, milyen szürreális logika tart működésben egy ekkora metropoliszt. Mansíjet Nászer ilyen. Büdös, poros, kemény, néha vicces, néha egészen abszurd, és közben zavarba ejtően hatékony. Másnap reggel a hotelben kidobok egy üres palackot a kukába. Egyetlen mozdulat az egész: nekem vége van vele, a városnak viszont épp csak elkezdődik.
