Wittenoom – (rém)álommeló Ausztráliában
Wittenoom, az elhagyott azbesztbányaváros Ausztrália távoli, kietlen és forró északnyugati szegletében a dark turizmus Mekkája volt, amíg le nem radírozták a térképről. A II. világháború után Ausztráliába érkező, lényegében adósrabszolgaként dolgozó olasz, délszláv és lengyel bevándorlók számára Wittenoom öröksége a szebb élet helyett a lassú és kegyetlen fulladásos halál volt. Wittenoomban csúcsosodott ki minden azbeszthez kapcsolódó rossz, de ez a tragédia indította el az azbesztfelhasználás globális visszaszorulását is
A természetben előforduló azbesztet évezredek óta ismeri és használta az ember tűzállósága és szőhetősége miatt, de a „csodaásvány” ipari léptékű bányászata csak a 19. század végétől futott fel. Természetes lelőhelyein lényegében ártalmatlan, de a megbolygatva óriási egészségügyi kockázatot jelentő azbeszt veszélyeire a Szombathelyen kirobbant azbesztbotrány is rávilágít. Az utcák burkolására használt zúzott kő olyan ausztriai bányából érkezett, ahol a kőzetrétegekben természetes módon azbeszt is előfordul. Az azbeszt káros hatásait már a 20. század első felében elkezdték felismerni, ám a tudományos áttörést egy 1960-as tanulmány hozta el épp Wittenoom kapcsán, amely a mellhártyarákot egyértelműen az azbeszt hatására kialakuló rákfajtaként írta le.
AZBESZT: A természet halált hozó ásványrostjai?
A mikroszkopikus méretű azbesztszálak könnyűek, nagy felületűek, és akár kis légmozgás hatására is a levegőbe kerülnek, onnan 2-3 nap alatt sem ülepednek ki. Ezért a sima porszemcsékhez képest jóval könnyebben belélegezhetők, majd a tüdő mélyének gázcsere-hólyagocskáiban lerakódnak. Mivel az immunrendszer védekező sejtjei nem tudnak mit kezdeni a parányi, tűhegyes azbesztrostokkal, azok soha nem szívódnak fel, irritálják, felsértik a tüdő sejtjeit, ezzel krónikus gyulladást, azbesztózist, majd tüdőrákot és mellhártyarákot (mezoteliómát) okoznak.
A por hatására fellépő szilikózissal szemben az azbesztózis lappangási ideje is jóval hosszabb: sokszor évtizedek múltával jelentkeznek az első tünetek, amelyek között a fizikai aktivitás során, előrehaladottabb állapotban pedig már a nyugalmi helyzetben is fellépő légszomj szerepel. A beteg lényegében lassan megfullad. A tudomány mai állása szerint a folyamat visszafordíthatatlan, csupán az agónia tolható ki oxigénterápiával.
Az azbeszt rendkívüli veszélyességét felismerve a 20. század végére a nyugati világban lényegében mindenhol betiltották a használatát, és ma már mesterségesen előállított üveg-, bazalt- és egyéb kőzetgyapotokkal helyettesítik. A természet „ajándékozta” azbeszttel szemben ezek az ipari körülmények között, a vattacukor-készítés folyamatához hasonlóan előállított kőzetgyapotok azért jóval kevésbé veszélyesek, mert szálaik nagyobbak az azbesztnél, így nem lélegezzük be őket, másrészt eltérő kémiai összetételük miatt biológiailag sem olyan ellenállók.
Az azbesztnek több fajtája fordul elő a természetben, és ezek eltérő kémiai összetétele befolyásolja a rostok fizikai tulajdonságait és szervezeten belüli biológiai viselkedését. A Wittenoomban, illetve Dél-Afrikában bányászott kék azbeszt (krokidolit) például sokkal veszélyesebb a jóval gyakoribb fehér azbeszthez (krizotil) képest – bár a különböző azbesztfélék egy-egy lelőhelyen sokszor együtt fordulnak elő. A kék azbeszt szálai kevésbé rugalmasak, ezért főként szigetelésre, tűzálló anyagként, illetve szűrőanyagként, például gázálarcokban és dohánytermékek füstszűrőiben használták.
A fehér azbeszt szálai viszont annyira rugalmasak, hogy azokat szőni is lehet – tűzállósága miatt például a színházi függönyök is ebből készültek régen. Fehér azbesztet továbbra is bányásznak például az Urálban, Azbeszt városában, jelentős felhasználója Kína és Vietnám ipara. Sőt, Kanada is csak a 2010-es években állította le a fehér azbeszt bányászatát a québeci Asbestosban. A város rosszul csengő nevét később Val-des-Sourcesra változtatták.
Krizotil azbeszt – A fehér szálak szabad szemmel nem láthatók, mikrométernél is kisebb átmérőjű rostokból állnak, amelyek akadály nélkül jutnak a tüdő mélyebb részeibeFotó: SimoneN ©Shutterstock
Város születik…
A Wittenoom-szurdok azbesztjét a közeli marhatartó állomás tulajdonosának tízéves fia, Lang Hancock, a későbbi ausztrál vasérccsászár fedezte fel az 1910-es évek végén egy amatőr ásványgyűjtő túrája közben.
Már felnőttként visszatérve a szurdokba, Hancock egy haverjával kezdte bányászni az azbesztet manufakturális keretek között, mert a befektetők nem hitték el történetüket az óriási mennyiségben előforduló, jó minőségű kék azbesztről.
Hancock vállalkozását, az Australian Blue Asbestost (ABA) végül 1943-ban az azbesztben portfólió-diverzifikációs lehetőséget látó ausztrál cukoripari konszern, a Colonial Sugar Refining (CSR) vásárolta fel. Az új tulajdonos alapította 1947-ben a szurdok bejáratánál a bádogviskókból álló Wittenoom „városát”, amely az 1950-es évekre a legnagyobb, már az ausztrál kormány számára is stratégiai fontosságú állandó településsé duzzadt a kontinens északnyugati felén, alig ezer lakossal.
Kemény próbatétel
Wittenoom azbesztbányájában a trópusi hőség mellett a tárnák alig egyméteres belmagasságával is meg kellett küzdeni, de a legkegyetlenebb munkakörülmények a szomszédos azbesztfeldolgozó üzemben voltak. Az azbesztpor mindent beterített, így a rossz szellőzésű, forró völgykatlanban a látótávolság sokszor pár méterre zsugorodott.
A zord munkakörülmények miatt óriási volt a dolgozók cserélődése. Sokan pár napig bírták csupán: a munkások 60%-a fél évnél kevesebbet töltött Wittenoomban.
Az ABA emiatt ausztrálok helyett inkább az újonnan érkezett bevándorlók alkalmazását részesítette előnyben, mivel ők kevésbé ismerték munkavállalói jogaikat, és elemi érdekük volt a túlórák vállalása, hogy felhalmozzák az ausztrál élethez szükséges indulótőkét.
Ausztrál álom?
A II. világháború után elszegényedett Európából jelentős számban érkeztek Ausztráliába a jobb élet reményében olaszok, lengyel menekültek, illetve az egykori Jugoszláviából délszlávok is.
Az ABA ügynökei is járták Európát, főként Olaszországot, hogy csillagászati bérekkel toborozzanak munkásokat Wittenoomba, ahol az 1950-es évek elején akár 1000 ausztrál fontot, mai árfolyamon nagyjából 8-10 millió Ft-ot is össze lehetett gyűjteni egy év alatt.
Az Ausztráliába tartó hajóút költségeinek elengedéséért cserébe a bevándorlók vállalták, hogy két évig betanított munkásként dolgoznak az Ausztrál Munkaügyi Hivatal által számukra kijelölt helyen, amely Nyugat-Ausztráliában szinte kizárólag Wittenoom volt…
A külföldről toborzott munkások aztán a ranglétra legaljára kerültek – egyetlen olasz lett csak műszakvezető a bánya történetében, miután feleségül vette a bányaigazgató lányát.
Csapdahelyzet
Szilárd burkolatú út híján mindössze heti három repülőjárat kötötte össze a telepet az 1600 km-re fekvő Perthszel: a gépek egyenesen az azbesztbánya meddőjével burkolt kifutópályán landoltak. A család nélkül érkező bevándorlókat komfort nélküli, tömegszállásként működő bádogviskókban szállásolták el a forróságban. Az ABA nemcsak a Perth–Wittenoom repülőút árát dolgoztatta le, de a lakhatáshoz szükséges egyéb javakat is a vállalattól lehetett beszerezni feláron, további adósságba taszítva az érkezőket. Akik nem dolgozták le a költségeket, egyszerűen nem engedték fel a Perthbe induló gépre, sőt a bevándorlóktól sokszor még az útlevelet is elvették érkezésükkor.
Nem volt menekvés…
Mivel a hosszú távú egészségügyi következményeket nem ismerték, a legtöbben fizikai erőpróbaként tekintettek a munkára és a kemény wittenoomi életre. Így is sokakon eluralkodott a pánik, a szoron gás, a bezártság érzése. Közeli, állandóan lakott helyek híján Wittenoomot lehetetlen volt egyénileg elhagyni.
Sokan próbáltak megszökni az azbesztes zsákok közé rejtőzve, amelyeket teherautón szállítottak az északon fekvő, pár ócska raktárépületből és egy mólóból álló Port Samsonba. Volt olyan eset is, hogy a rendőrség valakit már Perthben kapcsolt le, és onnan zsuppolt vissza a bányába.
A kor ismereteinek és gyakorlatának megfelelően az üzemorvosok azzal áltatták a munkásokat, hogy az azbesztpor miatti problémák csupán ideiglenesek, a levegőváltozás hatására a tünetek később elmúlnak. Volt, hogy az azbesztózis tüneteit a telepen kitört állítólagos tuberkulózisjárvány számlájára írták, vagy egyszerűen szilikózisként diagnosztizálták. A sorozatos ellenőrzések és vizsgálatok hatására végül azonban 1966-ban bezárták a bányát és a feldolgozóüzemet.
Hosszú agónia
Wittenoom földrajzi elszigeteltsége kiváló alapot kínált az egykor ott élők és dolgozók későbbi sorsának tanulmányozására. Összesen majd kétezer feljegyzett haláleset köthető Wittenoomhoz. Az ausztrálok közül minden huszadik, a bevándorlók közül viszont minden tizedik ott dolgozó azbesztózisban, mellhártya- vagy tüdőrákban hunyt el, ráadásul úgy, hogy a bevándorlók eleve egy egészségügyileg megszűrt, tehát jobb kiinduló fizikai állapotban lévő csoportból kerültek ki. A CSR utólag óriási kártérítéseket fizetett az egykori munkavállalóknak, így az ABA negyed évszázados működése során végül egyetlen fillér profitot sem termelt.
