Fotó: Karácsonyi Dávid
Az egyik ilyen aprócska szomszédság a Kincstár-domb, ahol a dombtetőn szorongó apró házikók kiváló díszletként bizonyultak egy hipsztertelep miliőjéhez.

Amikor 1949-ben a kínai szárazföldről Tajvanra vonultak vissza a köztársasági Kína, azaz a Kuomintang erői Csang Kaj-Sek vezetésével, még úgy gondolták, hogy Tajvan csak pár évig lesz a bázisuk, ahol felkészülhetnek a kommunisták elleni offenzívára. Ezalatt azonban egy milliós hadsereget és családtagjaikat kellett valahol letelepíteni a harmad Magyarország területű szigeten, ami már ekkor is a túlnépesedés jeleit mutatta. Az újonnan érkezőket és családtagjait a korábbi japán adminisztráció lakótelepein, illetve állami földeken telepítették le, de sokan kerültek közülük a nem han kínai őslakosság lakta hegyvidéki területekre is, ahol a tajvani bennszülöttek földjét egyszerűen elvették. (A földek visszaszolgáltatásának kérdése mindmáig rendkívül érzékeny pont.)

Fotó: Karácsonyi Dávid
Az egykori légelhárító bázis helyén létrehozott informális telep, a Kincstár-domb azonban kiesik a főközlekedés csapásaiból, ráadásul egy folyóparti dombtetőn fekszik, ami építkezésre kevésbé alkalmas, ám jó panorámával megáldott hely

A népsűrűség Tajvan szigetén már 1940-ben 250 fő/km2 volt, ami 1949 után drámaian megugrott. 1946 és az 1956-os népszámlálás között 10 év alatt 3,3 millió fővel nőtt a sziget népessége (előtte még 40 év kellett, hogy a lakosság száma 3-ról 6 millióra növekedjen). Sokkal drámaibb a kép, ha azt nézzük, hogy sziget 1956-os népességének 35%-a még nem élt a szigeten 1946-ban. Ez nyilvánvalóan nem magyarázható teljes egészében a természetes szaporulattal! A 3,3 milliós növekményből 2,6 milliót a szárazföldi Kínából érkezett koumintang katonák, a köztársasági államapparátus tagjai és családjuk tette ki. A szárazföldi kínaiak ráadásul kulturálisan is sokban különböztek a korábbi szigetlakóktól.

Fotó: Karácsonyi Dávid
A 2007 és 2010 között megújult telep a 22 itt maradt család mellett főként művészek, alkotók otthonává vált.

Az új telepek tehát zsúfoltak, kaotikusak, szedett-vedettek voltak, a „házak” alapterülete csupán 3-4 m2 (!) volt. Hiányoztak az alapvető közművek is, hisz lakóik nem hosszú távra rendezkedtek be. Amikor az 1960-as években a szárazföld visszavételének realitása végleg elveszett, a telepek lassan elnyerték állandó formájukat. A bizonytalan társadalmi helyzet, a tajvani őslakossághoz viszonyított kulturális különbségek azonban tovább erősítették az itt élő lakóközösségek elkülönültségét. Az egykori katonák és családtagjaik ráadásul ezer szállal függtek továbbra is a központi kormányzat szociális segélyeitől.

Fotó: Karácsonyi Dávid

Kelet-Ázsiában illetve Tajvanon a városfejlődés teljesen más irányokat mutat Európához képet. Tajvanon a városok nem csak horizontálisan, de vertikálisan is terjeszkednek a helyszűke miatt. Tajpej egy szűkös, meredek, instabil, földcsuszamlásos hegyoldalakkal határolt medencében fekszik. A város népességnövekedését ráadásul nem csak a természetes szaporulat, a szárazföldről érkező kínaiak, de vidékiek beáramlása is drámaian felgyorsította a gazdasági csoda éveiben az 1960-as évektől. Az 1940-es évek végén még meglehetősen vidékies város a gyors népességnövekedés miatt egyszerűen nem tarthatta meg tradicionális, 1-2 szintes, kelet-ázsiai stílusú hangulatos épületeit.

Tajpej arculata így jellemzően átlag két-három évtizedenként komplett átalakult: a japán éra földszintes házait először az 1950-es években váltották fel 4-5 emeletes betonházak, majd az 1970-es évektől immár 10-15-20 emeletes üvegtornyok. Sőt, 2004-ben itt adták át a világ akkori legmagasabb épületét, a Taipei-101-et is!

Az 1970-2000 közötti drámai városfejlődésből, városi megújulásból viszont teljesen kimaradtak a Kincstár-dombhoz hasonló telepek, mivel az ingatlanfejlesztők nem akartak a bizonytalan és kaotikus jogi helyzet miatt itt befektetni. A zárványként fennmaradt telepek újjáélesztése ezért csak állami beavatkozással indult meg a 2000-es évektől. Ezen városrészek megújítása sokszor eldózerolásukat jelentette, helyükön magasházak, felhőkarcolók, új lakónegyedek épültek, de számos parkot, zöldterületet is kialakítottak helyükön.

Fotó: Karácsonyi Dávid
A dombon lévő falucska lábánál, a folyó melletti réten apró városi bioveteményesek sorakoznak.

Az egykori légelhárító bázis helyén létrehozott informális telep, a Kincstár-domb azonban kiesik a főközlekedés csapásaiból, ráadásul egy folyóparti dombtetőn fekszik, ami építkezésre kevésbé alkalmas, ám jó panorámával megáldott hely.

A városvezetés a helyi civilekkel összefogva a 2000-es években nem az egykor illegálisan létrehozott telep elbontása, hanem megújítása mellett döntött.

Fenntartható, az „artivizmus” (művészet+társadalmi aktivizmus) jegyében formálódó, a korábbi lakókkal szimbiózisban élő, önszervező közösséget kívántak létrehozni. A 2007 és 2010 között megújult telep a 22 itt maradt család mellett főként művészek, alkotók otthonává vált. A dombon lévő falucska lábánál, a folyó melletti réten apró városi bioveteményesek sorakoznak.

A hipsztertelep létrehozóit persze számos vád érte a szociális érzéketlenség okán: a trendi fenntarthatóságot, az utcai művészetet az anti-globalizmus és az anti-kapitalizmus jegyében hirdetik, miközben a növekvő turizmus által „kommerszé” tették a Kincstár-dombot – sokak szerint – az egykor itt élő szegény családok kárára.