„- Hova sietsz?; - Nem én sietek, ő van itt túl rég óta!” Hasonló párbeszédek gyakran hangzanak el mostanság a Magyar Földrajzi Társaság könyvtárának területén. Valóban feszített tempóban folyik a könyvtárrendezés. Jogos törekvésünk mellett, miszerint az állományt visszakereshetővé és szolgáltathatóvá kell tegyük, fontos szempont a beteg egyedekkel való bánás... meg-, és el-.
Kard ki kard! Moly a moly ellen!
Mi tagadás, ellenfelemnek nemes étvágya van. Adott egy zsúfolásig tömött polc. Honnan tudja az ember, hogy ellenség ólálkodik az oldalak között? Nos, a válasz egyszerű (is lehetne, de nem az). A könyvmoly (és itt sok alfajt és biológiailag hangzatos egyedet különböztetünk meg) a szerves dolgokra éhezik. Egy bőr vagy pergamen gerincű mű ilyen régen forgatott állománynál időzített bomba.
A bomba
Aki járt már természettudományi múzeumban, vagy akár Krasznahorka várában is, tudja, milyen egy csodálatosan ronda múmia. Papírszárazra aszott bőr, kövesre keményedett ráncok. Ugyanilyen mélabú szállja meg a könyvtárost ha egy ilyen csontos gerincet lát lefityegni a polcról. Óvatosan, két oldalt betolva a környezetében lévő könyveket, finoman kihúzza. Semmi esetre sem a könyvesbolti jól bevált "Felülről beleakaszkodom és magamra húzom a mesekönyvet" gyakorlatot követve!
Lélegzetét visszafojtva benéz alá. Jól jön ilyenkor a röntgenszem, de megteszi egy erős fényű fejlámpa is. Kötetünkből ugyanis potyog, alászáll, porlik ki az ürülékanyag. Átrágott mikroszemcsék, néha még lehullott szárnyak is.
A moly sokarcú állat
Ránézésre (mármint szakértőszem nélkülire értve) nem meghatározható első látásra sem a törzs, sem a főosztály, vagy a család... várjunk, ez egy másik iroda. Egyszóval nem tudjuk milyen állattal állunk szemben pontosan. Kellemes nyári sörözéseken úgynevezett molylepkék sercennek sátrunk lámpáihoz. Ezek könyvmoly társaikhoz képest mammut-példányok, velük egy jól irányzott strandpapuccsal remekül elbánhatunk. Könyvtári közegben ellenben gyakran csak a dokumentum fertőtlenítése után esik ki egy-egy tetem a gondosan megtisztított fehér felületre, ahol legtöbbször csak a könyvrestaurátorok gyakorlott szeme tudja felismerni a tettes mibenlétét. Biológusoknak és tájékozottaknak nem kell egy bogár életét előadni, de talán vannak, akik örülnek egy kis rovartani összegzésnek.
A támadó pete alakjában rejtve marad, a vegyszernek igencsak ellenáll. Ilyenkor a karanténozás, gázzal való fertőtlenítés sem segít. Lárva formájában már könyvben létezve táplálkozik, érzékenyen reagál a külső hatásokra.
Bábozódás után védett helyen él tovább, igencsak ellenállóvá válik.
A kifejlett rovar viszonylag érzékeny, párzás alkalmával elhagyja rejtekhelyét. De addigra sajnos már felzabálhatta fél állományunkat...
Barátunk igen hosszú életű is lehet. Mindent eszik, ami szerves, túlél, átvészel, kivár, elbújik, majd átrágja magát a szomszédba. Hőmérséklet és páraingadozáskor kifejezetten felvillanyozódik.
És hogy miért nem jó ötlet botanikus kertet csinálni könyvtárunkból? Tavasszal a virágainkat látogató rovarok berepülve lerakhatják petéiket a könyvekbe, fa polcainkba.
Legboldogabbak, ha zavartalan nyugalomban (takarítatlan) környezetben, sötétségtől és portól ölelve 25-35°C közötti hőmérsékleten lehetnek. Rossz hír, hogy a hűtőajtó kinyitása még nem megoldás, ugyanis 3 és 40°C között igenis aktívak lehetnek. A penészgombák és baktériumok „áldásos” tevékenysége során lebomló cellulóz is megfelelő táplálék nekik. Ezen felül eszik még a jó öreg rongyokból előállított enyvezett papírt is, a finom pergament, a fát, ami gyakran kötéstáblája egy-egy nagyobb albumnak, illetve a gerincet összetartó köteget is.
De honnan tudhatjuk, hogy vannak, és hogy még élnek?
Nos, nehezen. Azaz a könyvtesten látszó lukak, rágások színéből lehet következtetni valamilyen mértékig az étkezés hozzávetőleges korára (Dürer korabeli, vagy esetleg tegnap járt itt?). A manapság történt rongálás nyomai világosabbak, a lukak körül még szabad szemmel is jobban kivehető az éles, friss nyom. Ilyenkor az ember kétségbe esik. És úgy is marad, kivéve ha a New York Public Libraryban dolgozik. Ott nyilván (azaz remélhetőleg) dől a fertőtlenítő minden veszélyeztetett könyvre (hogy ne csak a kapitalizmus gyönyöreiről beszéljünk)!
Egyik jellemző egyede a könyvtári rovaroknak az Anthrenus museorum. Csodásan csengő neve egy közönséges múzeumbogarat rejt. Vannak még olyan hangzatos példányok, mint az ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina L.), a kis kopogóbogár (Anobium striatum), a kenyérbogár (Stegobium paniceum L.), és a közönséges tolvajbogár (Ptinus fur L.). Ügyesebb restaurátorok a rágás milyenségéből, a környezeti hőmérsékletből, és egyéb kondíciókból szűrik ki, hogy kivel is állnak szemben.
És, hogy ne csak a csúnyaságokról beszéljünk, íme példányunk
Belülről igen becses külsővel rendelkezik. 1790-ben, Löwe Anton pozsonyi kiadó és nyomdász műhelyében készült. Bibliográfiai leírása (tudom, ezt most csak én élvezem): Windisch, Karl Gottlieb von: Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen. Pressburg [Pozsony], Anton Löwe. 1790. MFT könyvtári jelzete: B 915
A címlap fametszettel díszített, ex libris pecséttel ellátott. A dokumentum nyolcadrét méretű, szép állapotban lévő, sérülésmentes könyvtesttel rendelkezik. Ellenben kívülről rovar által megrongált kötéstáblával és gerinccel bír. A példány elkülönítésre került, és várja, hogy mihamarabb fertőtlenítés alatt megújulhasson... Csak úgy, mint nagyobb társa, a KönyvMoly Comestor Budaörsiensis. Azaz poros kis könyvtárosunk.
Ennyit a veszélyekről, akit még érdekelnek a rovarok, az szíveskedjen lemenni egy jó hűvös vízpartra.
