Biztos, hogy nem a lakótelepi házak színvilága az egyébként rendkívül komplex panel-rehabilitáció folyamatának legfontosabb kérdése, de városképi szempontból mégiscsak heves érzelmeket vált ki lakókból, szomszédokból és egyéb városlakókból egyaránt a gyakran látványos és hangulatos, de sokszor hivalkodó és megosztó, óriási színegyveleg.
A kérdés több szempontból is érzékeny
Egyrészt egy, vagy több lakótelepi épület színezése méreténél fogva kihat szinte egy egész városrész arculatára és hangulatára. Mindannyian ismerünk harmonikus színvilágú, néha kifejezetten kreatív mintákat felvonultató épületeket, de kevésbé sikerült alkotásokat is, ahol a színek valahogy nagyon nem passzolnak össze.
Azt, hogy milyen lesz egy adott épület színe a szigetelési munkálatok végeztével alapvetően a lakók döntik el, de kérdés, milyen pontos és sokszínű színmintából választhatnak, s főleg, hogy milyen módon, mennyi idő alatt, milyen döntéshozatali mechanizmus által támogatva születik meg a döntés.
A dologba – legalábbis Magyarországon - a szabályozás szintjén az szólhat bele, hogy van-e az adott önkormányzatnak rendelete a településképi eljárásokról. Ez önmagában is érzékeny kérdéskör, hiszen kissé eltúlozva könnyen oda vezethet, hogy a polgármester dönt a házak színéről, a tetők formájáról. Ezért aztán az épületek színezése soha nem engedélyköteles tevékenység, csak településképi bejelentési eljárást kell lefolytatni. Ugyanakkor van olyan elhivatott főépítész, aki szerencsére igenis beleszól a megújuló lakótelepi házak színtervezésébe éppen a településkép védelme érdekében.
Művészet a falakon
Paneleket és nagyobb épületeket színezni persze nemcsak a szigetelés apropóján lehet. A hatalmas, lehangoló és elidegenítő szürke épületek kulturális célzatú, sikeres, vagy éppen a lakosságot megosztó átszínezésére számos nemzetközi példa ismert. A legismertebb talán Tirana esete, ahol panelből, továbbá azok általános műszaki állapotából kifolyólag szürkeségből sem volt hiány egészen addig, amíg megjelent a színen Edi Rama polgármester-festő (jelenleg miniszterelnök) és radikálisan átszínezte a várost.
Persze ő a színek és a művészet erejével akart egy jobb társadalmat alkotni, s a színezés csak alapja volt egy demokratizálódási folyamatnak. Egyszer egy EU-s bürokrata, túl harsánynak találva az elkészült házakat, a pénzek felhasználása kapcsán kérte a polgármestert, hogy kössenek kompromisszumot a színeket illetően, de a festő-polgármester szerint színekben a szürke az egyetlen kompromisszum, azt meg nem lehet.
A művészet és városfejlesztés sok esetben gyümölcsöző kapcsolatának ismert esete a volt szocialista blokk túlsó oldalán elhelyezkedő Gdansk, ahol a Zaspa negyed 30 házát díszítik az évente megrendezett Monumentális Művészet Fesztiválja keretében létrejött műalkotások. De az írországi Waterfordtól kezdve a holland Heerlenen át a spanyol Malagáig számos önkormányzat tűzte zászlajára nemcsak a házfalak színezését, de a street art keretében történő komplex társadalmi érzékenyítést, integrációt és városfejlesztést is.
Magyarországon
a sok megosztó színvilágú panelépület mellett rengeteg jó példát is találunk. A lengyel példához hasonló a Kazincbarcikán futó KolorCity program, vagy Magyarország első tűzfal- és köztérszínesítő szervezete, a Színes Város Csoport munkái (igaz, ők panel épületeken eddig nem dolgoztak). De panelekről esvén szó, érdemes felkeresni a Havanna lakótelepet is, ahol több felújított épület színvilága is őrzi a nemzetközileg is széles körben elismert színkörnyezet-tervező, színkutató akadémikus, Nemcsics Antal keze nyomát.
Kár, hogy ezek a kezdeményezések nem kerültek be még a fősodorba, s egyelőre legalábbis, nem készült valamiféle köztes szabályozás az óriási, városképi szempontból is meghatározó felületek esztétikus színvilágú kifestése érdekében.
