Palmanova: az ideális reneszánsz város
Bár a fapados légitársaságok úttörő szerepe a „városok, ahova soha nem akartam elmenni, mégis eljutottam” verseny elindításában kétségtelen, a telekocsi használata is jó lehetőség arra, hogy egy céges út során fedezzünk fel olyan helyeket, ahova egyébként valószínűleg soha nem indultunk volna el. Sergio-t, a 60 év körüli állatorvost Budapesten vesszük fel, s a tervek szerint az Udinéhez közeli Palmanova városában rakjuk ki, mi pedig robogunk tova Bologna irányába.
Mielőtt rákeresnék az Interneten a városra, kollégám jelzi, hogy Palmanova egy tudatosan épített erődváros, ő Velencébe tartva a repülőről szúrta ki magának a város kilencszögletű alaprajzát, amely élesen kirajzolódik a környező mezőgazdasági területek textúrájából. Azt mondják, Palmanova a híres humanista tudós és építész, Leon Battista Alberti reneszánsz városideáljához legközelebb álló, tudatosan tervezett város, amely ugyanakkor a legkorszerűbb védelmi-harcászati elméletek szerint készült. Izgalmas helyszínnek tűnik tehát a rövid kitérő, elvisszük Sergio-t Palmanovába.
A kirándulás sok tanulsággal és még több kontraszttal szolgál az urbanizmus és városfejlődés szempontjából. Palmanova alapkövét 1593. október 7-én helyezték el, azt követően, hogy a Velencei Köztársaság a Lepantói csatában legyőzte a török hadsereget, s a Friuli-síkságon egy erődhálózat kiépítéséről döntöttek, amely egyszerre volt hivatott védeni a tengeri köztársaságot a törökök és az osztrákok ellen. A velenceiek Palmanovát kívánták megtenni legerősebb szárazföldi bástyájuknak, de a terv végül kudarcba fulladt, amiről látványosan árulkodik a pár ezer fős kisváros méretéhez képest aránytalanul nagy főtér.
A várost a katonák mellett a városi polgárságnak (iparosoknak, kereskedőknek) és földműveseknek kellett volna benépesíteniük. Igen ám, de úgy tűnik, ideális várost építeni mégsem annyira könnyű mesterség, benne lakni pedig nem feltétlenül vonzó tényező. Történt ugyanis, hogy senki sem akarta otthagyni Velence girbe-gurba, rosszul szellőzött, koszos középkori utcáit a maga korában fényűzőnek számító ingatlankínálat ellenére sem. Olyannyira, hogy 1622-ben Velence végül elítélt raboknak ajánlotta fel a letelepedést Palmanovában, azzal a kikötéssel, hogy végleg a városban maradnak.
Mint erődváros, Palmanova sikeresebbnek bizonyult: két évszázadon át képes volt megállítani a Habsburg terjeszkedést. Az ideális szerkezetű erődvárost sugárirányú és koncentrikus utcahálózat szabdalja, a széles és egyenes utcák arra szolgáltak, hogy ostrom idején a központi téren állomásozó katonaság a leggyorsabban kijuthasson a megtámadott városfalra. Sőt, a város körül három koncentrikus védőfal rendszer is kiépült, a legbelső városfal mentén vizesárokkal. A védőfalak szabályos kilencoldalú sokszöget alkotnak, a füles bástyákkal együtt pedig egy szabályos kilencágú csillagot.
A városba ma is a három erődített városkapun (Porta Aquileia, Porta Udine és Porta Cividale) keresztül lehet bejutni, a szűk kapukon a lámpa felváltva engedi át a kétirányú forgalmat. Semmi különleges – mondja Sergio, ahogy áthaladunk az egyik kapun. Napjainkban Palmanova már semmi különlegeset nem nyújt az itt lakóknak. Mivel az első világháború során felégették a várost, ennek a mégannyira történelmi városnak nincs igazán történelmi hangulata. A közeli hegyek pedig vonzóbb lakókörnyezetet kínálnak manapság”.
A város hatszögű főtere, a Piazza Grande tényleg aránytalanul nagy, ennek megfelelően nyáron állítólag túlságosan forró, akárcsak a széles utcák. A köztér ezáltal jelentősen veszít a mediterrán éghajlat alatt megszokott árnyékoló funkciójából. A tér közepén hatalmas zászlórúd, de a szemet sokkal inkább vonzza a kora barokk kiemelkedő alkotása, a székesegyház. Jellegzetessége az alacsony harangtorony, hiszen fontos szempont volt, hogy a falakon kívül álló ellenséges tüzérség ne használhassa célzási pontként. Az álmos főtéren nem sok minden emlékeztet arra, hogy Olaszországban járunk. Hétköznap délelőtt van, nem sokan rohangálnak Palmanova utcáin, sőt, kifejezetten alvóváros jellege van a településnek. A főtér egyik kávézójába belépve azonban mégiscsak Olaszország közepén érezzük magunkat hirtelen: az egyik helyi öregúr olyan elegáns öltözékben kávézik és olvassa újságját, ahogy Budapesten színházba sem jár az ember.
A történelem, vagy inkább a mindent behálózó fogyasztói társadalom fricskája az ideális város mellett felhúzott, az ausztriai Parndorf rokonának tekinthető, giccses outlet város, a másik Palmanova. Elhaladván mellette azon gondolkodom, hogy egy hasonló dizájnú bevásárlóközpont mennyire lehet népszerű egy átlagos olasznak, aki nyilván nemcsak egy kávénak adja meg a módját, hanem talán fontosnak tartja a városi környezetet is, amelyben vásárol.
