BÁR UTUNK EREDETI CÉLJA MONGÓLIAI VADTEVÉK FELKUTATÁSA ÉS VÉDELMI PROGRAMJUK megismerése volt, ahogy oly sokszor, az élet most is közbeszólt. Ulánbátorban a minisztériumi kulcsembernek nyoma veszett, a kutatóintézet vezetője önmagával került mély ellentmondásba, a mellénk kirendelt természetvédelmi őr társaságát pedig csak addig élvezhettük, amíg a kórház detoxikálórészlegében leadtuk. Amikor pedig teljesen magunkra maradtunk, a tragikomédiának induló vállalkozás szerencsés fordulatot vett. Csapatunk egy svéd paleontológussal és egy Miskolcon végzett, helyi geológusprofesszorral lett gazdagabb…

Geológusunk, Z. Cerennem csak magyarul beszélt kitűnően, de ugyanilyen jól ismerte a mongóliai Góbi déli területeit is. Márpedig a kibővült csapat újragondolt útiterve nagyrészt az ország e déli peremterületére vezetett, a kínai határsávhoz közeli vidékre pedig még a helyi pásztorok is alig merészkednek. A késő éjszakába nyúló megbeszélés végén arra jutottunk, hogy a Bulgánból Szainsándba vezető 3000 kilométeres útra úgy három hét kell majd. Biztos, ami biztos, Ceren még hozzáadott három karton vodkát is, mondván: a kisebb szívességekért arrafelé nem illik pénzzel fizetni...

FORGALMAS BENZINKÚT Bajándálái mellett. A következő egy napnyi távra van

Dinók kietlen nyomdokain

Lassan már tíz órája ülünk a kocsiban, és még csak 240 kilométert tettünk meg a Góbi egyik legkietlenebb táján, Mongólia Góbi-Altáj megyéjének déli részén, kőhajításnyira a kínai határtól. A nyugatmongóliai Altaj hegység hófedte csúcsai közül leereszkedve arcul csap a hőség. A tűző Nap és a talaj sugárzó hője kétfelől szorongat – a tehetetlenség lesz úrrá a szervezeten, a kitartóan süvöltő szél pedig csak megerősít abban, hogy ez bizony nem embernek való vidék.

Az utakat itt a táj tervezi, mi pedig engedelmesen követjük az ősi vízmosások kanyarulatait, a bazalthátak szélkoptatta lankáit vagy épp a tükörsima kőzúzalék-fennsík felett a délibábot. Térképet kár is használni, még halvány keréknyomokat sem láttunk napok óta. Semmi sem utal arra, hogy valaha járt volna ember ezen a holdbéli tájon. Sem embernek, sem állatnak, de még vegetációnak sem őrzi emlékét a fekete sziklatörmelék, hisz errefelé jó, ha tízévente esik némi eső, és utána nem virágzik ki a talaj, mint a sivatagokban oly sokszor. Marad a sötét kéreg, felette a hőségtől remegő levegő; a legkisebb morzsányi szerves anyagot is azonnal meszszire száműzi a viharos szél.

HERMEN CÁV, a vörös torony szurdoka

Nem volt ez persze mindig így. A földtörténet kréta időszakában, közel nyolcvanmillió évvel ezelőtt a mai Góbi egyes területeit buja növényzet uralta, termékeny völgyeiben hatalmas dinoszauruszok legelésztek. Erre utalnak az utóbbi 90 év ásatásai, amelyek – főként az amerikai Roy Chapman Andrews felfedezései nyomán – többször átírták az őslénytan ismeretanyagát. Itt, a Góbi vörös homokdűnéi és fehér gipszhegyei között, néhol mindössze centiméterekre a felszín alatt találták meg többek között a legkorábbi emlősök koponyáit, az első dinóembriót, a híres protoceratops–velociraptorküzdelem egymásba gabalyodott csontvázait és egy oviraptoranya tojásait védő fosszíliáját is. A feltételezések szerint a leletek többségét még mindig a sivatag homokja borítja, a Góbi szélsőséges éghajlata és terepviszonyai miatt a feltárómunka igen lassú ütemben halad. Egy-egy sikeres expedíció azonban történelmet írhat: 2006-ban például egyetlen hét alatt 67 dinoszaurusz-csontvázat tárt fel egy mongol–amerikai kutatóexpedíció.
A Mongol Természettudományi Múzeum engedélye ugyan nem jogosít fel minket az ásatásra, de az esetleg a felszínen talált kövületek helyszínéről értesítést kértek.

Hanyatló vadvilág

A „Góbi B” szigorúan védett terület: itt működik az ázsiai vadló (a przsevalszkij ló) egyik jelentős visszavadítási központja. A világ egyetlen, eredetileg is vadon élő lófaja, mongol nevén a takhi, valóban különleges állat. Kiválóan bírja a szárazságot, a hideget, a hőséget, az éhezést, egyszóval: mindent, ami a sivatagban rá vár. A múlt század elején kipusztult állományát egy sikeres nemzetközi állatkerti tenyészprogram próbálja újra felduzzasztani. A természetes élőhelyre történő visszatelepítés eredményeképpen az országban mára 300 vadon élő egyede szaladgál, ebből közel 50 a mongol Góbi déli részein küzd az elemekkel és egyetlen természetes ellenségével, a farkassal.

A Góbi másik három, kritikusan veszélyeztetett emlősfaja a vadteve, a vadszamár és a góbi medve már nem mondható ilyen szerencsésnek. A medvék hátralévő napjai igencsak végesek, Mongólia- és Kína-szerte alig néhány tucat állat ismert. A vadtevepopuláció 500-nál is kisebbre becsült egyedszáma is folyamatosan csökken az orvvadászat és az élőhelyek visszaszorulása miatt. A vadszamár, bár ugyancsak erősen veszélyeztetett faj, némileg jobban áll, magányosan kószáló példányait többször is láttuk utunk során.

ARANYÁSÓ HÁZASPÁR, Zorig és Nara

Néhány nap útkeresés, gumijavítás és éjszakai csillagnézés után elérjük az Ehin Gol-oázist. A múlt rendszerben ez volt a „sivatag zöldre festése” program központja. A sivatag közepén fekvő víznyerőhely körzetében egy virágzó mezőgazdasági központ alapjait kívánták – igen nagy anyagi áldozattal – megteremteni. Ma már csak néhány konténerszállás és egy kisebb hegynyi traktoralkatrész emlékeztet a közelmúlt idealizmusára.

Ganbolt, a féltucat még itt élő család „feje” érkezésünkkor azonnal jurtájába hív. Felesége tevetejes teával kínál, majd hamarosan tevejoghurt is kerül az asztalra. Errefelé nem illik megszólalni, amíg a házigazda nem kérdez, a Góbiban élők pedig eleve szótlanok, így eltelik vagy fél óra, mialatt mosolyogva nézzük egymást, és szürcsöljük a forró teát. Végül a főnök beszélni kezd, és utána mi is kérdezhetünk. Természetesen rögtön a vadtevékre és a góbi medvékre tereljük a szót.

– Amikor még gyerek voltam – mutat ki Ganbolt a jurta ajtaján a vakító sivatagba –, innen rendszeresen láttunk medvét. A tevék csapatostul jöttek inni, a fekete farkú gazellák pedig itt legeltek egész nap a jurták körül.

Ganbolt szerint a kihalás fő oka az afrodiziákumcélú kínai orvvadászat, ami – ismerve a mongolok déli szomszédjukkal kapcsolatos ősi ellenszenvét – talán kicsit túlzó, mindenesetre tény, hogy a határ túloldalán sokkal kevesebb góbi medve és vadteve él, mint Mongólia határ menti, szigorúan védett területein.

Nagy zsák uborkával, paradicsommal és káposztával hagyjuk el az oázist, mert bár a nagyüzemi mezőgazdaság tervei dugába dőltek, víz akad bőven, és a helyieknek fontos bevételt jelent a helyben megtermelt zöldség.

Fotó: Kaltenbach László és Pap Sándor

A teljes cikket A Földgömb 2012/2 lapszámában olvashatja!