Gumicsizmám talpa nyöszörög a hullámosra fagyott jégrétegen. Mellette a víz dühödt morajlása és a szánkóink talpából kiálló szögek jég-selymet sértő karcolása zajong... Szombat reggel nyugodtan ültem a pizsamámban, amikor megcsörrent a telefonom. Irimiás Balázs, a Csoma Szobája Alapítvány kuratóriumi elnöke volt az. – Figyelj, Panni! Sonam hívott, hogy kijön a hegyek közül Lehbe, és mehetnétek a télen befagyott Zanszkár-folyón. – Oké, mikor? – Hát, úgy 3 nap múlva. Kedden már a repülőn ültem... Azt mondják, hogy a spontán kialakult programoknak van a legjobb vége. Január közepén, –16 °C-ban, egy 20 kilós hátizsákkal a hátamon, a befagyott folyón sétálva ezt még nem feltétlenül éreztem át, de el kell ismernem, hogy erősebb és boldogabb ember lettem, miután hazajöttem...
A fagyos menet
A Himalájában, Ladakhban, az észak-indiai buddhista tartományban járunk. A Zanszkár-folyó völgye e sziklavilág legelszigeteltebb szegletei közé tartozik. Igaz ez a nyári időszakban is, amikor többnapos buszvagy terepjárótúrával, vagy épp az Indus-völgyből hosszú, legalább egyhetes gyaloglással közelíthető meg, és hatványozottan érvényes a 6-7 hónapig is eltartó téli évszakban, amikor az autóval járható 4000–5000 méteres hágókat elzárja a hó, ezzel elszakítva a Zanszkár-völgyi falvakat a külvilágtól.
Az egyetlen megközelítési lehetőséget az az egy-másfél hónap jelenti január–februárban, amikor hosszú távon elég hideg van ahhoz, hogy a folyón biztonságos vastagságúra fagyott jégréteg vénaként kösse össze a völgyet Ladakh szívével, az Indus völgyében fekvő Lehhel. A helyiek ebben az időszakban ezen a – helyenként meglehetősen hiányos – jégrétegen közlekednek: csomaggal, gyerekkel, családdal – épp, ahogy a helyzet megkívánja. A menet neve Chadar, ami ladakhi nyelven csak annyit tesz: fagyos.
Télben az igazság
A Csoma Szobája Alapítvány 2008 óta dolgozik a Zanszkár völgyében. A régi királyi székhelyen, Zangla falucskában például önkéntesek segítségével a hosszú, téli időszakban is használható szoláriskolát építenek.
Két, Zanglában eltöltött nyári szezon után lehetőségem adódott, hogy télen is meglátogathassam a falut, ami kulcsfontosságú az alapítvány további munkája szempontjából. Működik-e a szoláriskola? Hány gyerek és hogyan használja? És egyáltalán, hogyan élnek a zanszkári emberek hónapokig hóba zárva? E kérdésekre kerestem a választ másodmagammal.
Társam Stanzin Namgail, a helyi király fia, akivel valóban egy párt alkotunk, így kevés félelemmel és hatalmas lelkesedéssel vágtunk neki a legendákkal átszőtt, 80 km-es kalandnak. Közös álmunk volt, hogy így érjük el Zanglát, mivel ő tanulmányai miatt kisgyermekkora óta nem láthatta szülőfaluját télen, engem pedig hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem a zanglaiak téli életmódját is.
Akadálypálya
Delhi kaotikus fülledtsége után megdöbbentő élmény a 3000 méter felett fekvő, fagyott Lehbe érkezni. Hajnali 5 óra van, induláshoz készülődünk a zanglai királyi család otthonában. A szobában 3 °C körüli hőmérsékleten hálózsák-paplan kombinációban is vacog az ember.
Próbálom felidézni a Balázstól kapott jótanácsokat: abban az esetben, ha az ember vízbe esik, a legjobb megoldás, ha odafagyasztja magát a legközelebbi jégtáblához…
Hasonló tippekkel felvértezve indulunk, először autóval a folyóvölgy kezdőpontjáig, ahonnan már csak magunkra és gumicsizmáinkra számíthatunk. 10 km-rel a gyalogos indulás előtt azonban nálunk feljebbvaló erők lépnek a színre, így autónk egy jeges árokban köt ki.
Háromórányi fagyoskodás és tehetetlen kínlódás után (térerő nincs, az átmenő forgalom is minimális) végre megérkezik egy nepáli vendégmunkásokkal zsúfolt, platós autó. Próbálnak segíteni: azt el is érjük, hogy a sok ásás miatt ne fázzunk, de előre nem jutunk.
Végül egy turistabusz húz ki a bajból, így ötórányi veszteglés után végre elindulunk.
(Helyesebben: indulnánk, ha pár kilométerrel arrébb nem állítana meg az útra teljes szélességében leomlott sziklatömeg.)
A helyiek úgy tartják, hogy a Chadar szellemei néha-néha megkísérlik elvenni a túrázók életét.
Ha azonban nem járnak sikerrel, örökké vigyázni fognak rájuk… Így hát hálát adunk a buddhizmus szellemeinek, hogy mi az árokban, és nem a hegyomlás alatt kötöttünk ki. Még abban is reménykedhetünk, hogy a jövőben is számíthatunk a védelmükre...
Chadar – oda
A legenda szerint a Zanszkár-völgyet ősidők óta kígyók uralták, amelyeket a mitikus madár, Garuda pusztított el, és ezzel felszabadította a területet a csúszómászók uralma alól. A kígyók jelenlétére ma már csupán a hegytömegek között kanyargó folyó és az azt tápláló apró patakok emlékeztetnek, ugyanakkor embert próbáló akadályokat görgetve az arra járók elé.
A nap általában nehezen indul –15°C-ban: a sátrunk összefagy reggelre, bent is mínuszokra ébredünk. Hajnalban még mindenhol biztonságos a jég, így korán kell elindulnunk. Ottlétünket már csak a félig elfogyasztott májkrém és a kialudt tűz jelzi. Sietnünk kell, napi 8-10 órát gyaloglunk a hátizsákokkal.
Egészen átszellemülve rójuk a kilométereket a Himalája meredek, kopár vonulatai között. Az eddig tág völgy most összeszűkül, és hihetetlen magasságokba törő hegytömegek nehezednek a tájra. Az első szakaszt a sziklafalakból kiálló vasrudakba kapaszkodva tesszük meg, alattunk a vadul hömpölygő Zanszkárral. Pár kilométer után a Chadar kissé barátságosabb arcát mutatja. Fél méter vastagon feltorlódott jégen próbáljuk áthúzni a szánkót, és mivel ez nem sikerül, kénytelenek vagyunk a hátunkon továbbvinni csomagjainkat.
A megnövekedett súlyt már nem mindenhol bírja a jég, így miután én derékig szakadok egy jégbuborékba, zanglai vezetőnk, Puntsog Dawa pedig kétszer esik hasra a jégréteg fölötti, megolvadt, 20 cm-es vízben, úgy döntünk, hogy végül is haladhatunk kicsit lassabban is…
El kell ismernem, a gumicsizma életet ment! Szürreális élmény, hogy egy vádliközépig fagyott, ezerforintos, fröccsöntött gumidarabnak köszönhetjük a túlélést a Himalája közepén. A személyes higiénia hiánya viszont kezd egy kicsit zavarni. Lassan öntisztuló leszek, bár az átmenet elég kellemetlen. De ez legyen a legnagyobb problémánk...
A harmadik nap után már várjuk a fényt az alagút végén a zanglai asztalos, Sonam személyében, aki ígéretet tett, hogy elküld értünk egy autót a szurdokmenet végpontjához, az ott húzódó, építés alatt álló úton. Ám se Sonam, se autó, így az esti zanglai meleg vacsora gondolata is hamar szertefoszlik. Pár órás hegymászás után végül egy út menti bunkerben húzzuk meg magunkat, amit nyáron az útépítő munkások használnak. Másnap végül stoppolunk egy autót, ami elvisz Zangláig.
Zimankós Zangla
Zangla falu téli arca merőben különbözik a nyáritól. Nincs árpaföldgondozás, építkezés, nem jönnek a karavánok. A nagy hidegben a falubeliek összegyűlnek, és együtt imádkoznak isteneikhez és a hegyek szellemeihez, hogy essen elég hó az amúgy kifejezetten száraz hegyekben, amit a nyári időszakban ivó- és öntözővízként használnak, tehát a túlélésüket biztosítja. A helyi asszonykör tagjai egész napos program keretén belül morzsolják maláikat, és mantráznak a jó szerencse érdekében. Úgy tűnik, imáik meg is hallgattatnak: másnap leesik a nagy hó Zanglában, amely porcukor-királysággá változtatja az egyébként kopár és kietlen tájat.
Ilyenkor zajlik csak az élet igazán. A hosszú és kemény hideg okozta több hónapos gazdálkodási kényszerpihenő a helyiek kedvenc időszaka. Előkerülnek a fészerből az íjak, szánkók, a saját kezűleg, műanyag csőből eszkábált „sítalpak” és a nap fő attrakciójához a röplabdaháló a főtéren.
Hóban-fagyban, papucsban-gumicsizmában megy a vérre menő harc a csapatok között.
Nincs elveszett labda, csak 9 ember a pályán, akik meglehetősen sajátos szabályrendszer szerint értelmezik a játékot. Minden csapat a maga legjobbjait állítja pontszerző helyekre. A kisfiúk ácsingózva várják, hogy felnőjenek a feladathoz és ők is beszállhassanak a nagyobbak mellett.
A nyáron befejezett szoláriskola
nyüzsög a gyerekektől, tanároktól. 9–16 óráig folyik az oktatás, 4 tanteremben, 4 tanár 70 gyerekkel foglalkozik, akik nemcsak Zanglából, de a környékbeli falvakból is átjárnak, hogy tanulhassanak. A termekben a hőmérséklet még rossz időben sem esik 5 °C alá, így nyugodtan kijelenthető, hogy a falu legmelegebb épülete. Sőt, igazi multifunkcionális épület, ugyanis
hosszabb napsütés esetén 40 °C-ot is mértünk a teremben a napon. Igény szerint szaunának is szuper.
Az élménytől megilletődve megyünk haza, amikor jön a hír, miszerint másnap összegyűlik a falu apraja-nagyja az iskola előtt. Szeretnék megköszönni, hogy az alapítvány segítségével felépülhetett az iskola. Annak az épületnek, minden egyes köve, téglája és gerendája legalább három falubeli vagy önkéntes munkájának az eredménye, amit úgy húztunk föl, mint egy építővárat: kőről kőre, tégláról téglára, minden egyes fűzfaágat precízen beforgatva a tökéletes helyére.
Ilyenkor elfelejti az ember, hogy két hete fagyott hagymát, száraz kecskehúst és két szem borsóval „gazdagított”, ázott sajtos-lisztes levest eszik.
Nem számít az sem, hogy akárhova megy, a meleg vaskályha ellenére, mégis hideg van. Csak az a fontos, hogy 4 év, 200 külföldi önkéntes és megannyi falubeli munkájának gyümölcse már áll, használják, szeretik és örülnek neki.
Mindemellett Zanszkárban sincs kolbászból a kerítés.
A téli hideg kemény akadályok elé állítja a falu népét. Az ivóvizet a falutól bő kilométernyire fekvő folyóból hozzák, amin ilyenkor egyetlen, 20 cm átmérőjű lék biztosítja ember és állat életben maradását. Először Riska dzomó – a helyi jak és tehén hibridje – nyáladzik bele, majd Yangdol néni méregeti műanyag kannájába a vizet, valaha jobb napokat látott konzervdobozával.
A téli háztartásvezetés is komoly erőfeszítéseket kíván. Például a zanglai királyné pár hónapig teljesen egyedül takarítja el az egyébként indokolatlanul nagy, 300 m2-es királyi palota tetejére naponta lehulló félméteres hóréteget…
Időnk most rövidre szabott Zanglában. Már mennünk kellene kifelé, folyásirányban a Zanszkár mentén, egészen az Indusig, ám a nagy hó miatt nem volt ajánlatos elindulni: a lavinák sem pihennek.
Zangla az emberből a legjobb és legrosszabb oldalát is elő tudja csalogatni, mindezt nagyjából akár 10 perc különbséggel is. Amíg mi a falu búcsúrendezvényén pityergünk a meghatottságtól, addig a helyiekből álló, turistákat cserben hagyó hordárcsoport – akikkel együtt mentünk volna ki a zanszkári hegyek közül – ígérete ellenére minket is Zanglában hagy.
Ám nincs halasztani való időnk, így Stanzinnel ketten, térdig érő hóban vágunk neki a menetnek. Egyedül a hegyek vonulata és a hó a kísérőnk, plusz egy zanglai kutya, ami kilométereken keresztül követ minket. A sors (vagy megint a hegyi szellemek?) azonban nem engedik, hogy továbbmenjünk, mert találkozunk Stanzin édesanyjával, aki a szomszédos faluból gyalogol éppen a hóban hazafelé, és megtiltja, hogy ketten induljunk neki a 80 kilométeres, veszélyes szurdokútnak.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
