A Danakil-mélyföld kietlen, vadregényes táj, a geológusok által Afar-háromszögként ismert terület földtani látnivalói mégis páratlanok. De nemcsak ez vonzott ide minket. Egykori útitársaink és barátaink emléke előtt is tisztelegni akartunk, akik hat éve az Erta Ale vulkánnál tragikus körülmények között vesztették életüket
Tengerszint alatt
Az Etióp-magasföld 2000 méter fölötti termékeny fennsíkját magunk mögött hagyva alig néhány órába telik, hogy leereszkedjünk a tenger szintje alá. Ehhez nincs szükség tengeralattjáróra, hiszen Afrika legmélyebb pontja, a –130 méter körül fekvő Danakil-mélyföld már sok évezrede szárazulat. Ma már csak a mélyföld tengeri eredetű üledékes kőzetei emlékeztetnek arra, hogy 30 ezer éve még a Vörös-tenger vize hullámzott errefelé.
„Danakil-földön sem víz, sem erdő nincs. Én körülbelül 100 kilométernyire mentem be, de ha rosszat álmodom, álmomban azon a vidéken járok. Holdbéli táj”
– idézzük Kittenberger Kálmán szavait, aki jó egy évszázaddal ezelőtt járt itt és végzett madártani kutatásokat az akkor még jóformán ismeretlen területen. És valóban: ahogy a kínai cégek által épített aszfaltkígyó szerpentinjén ereszkedünk egyre lejjebb a fennsíkról, úgy válik mind kietlenebbé a táj.
De amennyire riasztó volt vadász-utazónk számára ez a kopár vidék, nekünk éppannyira izgalmas! Nem győzzük kapkodni fejünket a színes kőzetek, tisztán feltáruló gyűrődések és törésvonalak láttán. Önfeledt bámészkodásunkat sofőrünk kérdése zavarja meg: „Milyen fokozatba állítsam a légkondi kapcsolóját?” Hiszen Földünk egyik legforróbb táján járunk. A rekkenő hőségen az sem sokat enyhít, hogy a kora esti Nap immár a horizont felé közelít.
A mélyföldre érkezve tevék tűnnek fel, hátukon cipelve a helyi afar törzsek szinte kizárólagos bevételi forrását jelentő sót. Elérjük a sós síkság közepén elterülő Assale-tavat. A terepjáróból kiszállva az orrunk rögtön megtelik a sivatag forró levegőjével. Ám mintha egy hómezőn járnánk. Amerre a szem ellát, mindenütt fehérség, csak imitt-amott csillog víz, jelezve a tó közelségét. Mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna: a tócsákon megcsillanó telihold fénye a horizonton végtelen sorban vonuló tevekaravánokkal szürreális, álomszerű képet alkot. E különleges díszletek között köszönt ránk az újév első napnyugtája – feledhetetlen évkezdet!
A szivárvány színeiben
A Dallol-kráter kénes forrásai és kigőzölgései felé vesszük az irányt. Nem vagyunk egyedül. Vagy száz turista osztozik velünk a látványon, és az érdeklődés nem ok nélküli: az oldott anyagokban gazdag hévforrások és vulkáni kigőzölgések egészen elképesztő tájat hoztak létre és minden érzékszervünket uralják! A tengeri üledékeken áttörő forró, oldott ként, vasat, mangánt tartalmazó oldatok helyenként sókúpokat építettek, másutt karfiolszerű formákat alakítottak ki. És mindez most is működik, fortyog, fejlődik!
A Dallolt vulkánként tartják számon, a terület az egyszeri, vízgőz okozta robbanásos működést mutató, úgynevezett maar típusú vulkánok közé sorolható.
Erre 1926-ban került sor, s azóta a vulkáni kísérőjelenségek szinte valamennyi formája jelen van a mindössze néhány négyzetkilométernyi területen. A szivárvány minden színében pompázó tájképet a vas, a mangán, a kén, a gipsz és a kősó ásványai pingálják színesre. A sárgát a kén, a vöröset és a feketét a vas, a zöldet a réz ásványai adják, míg a fehéret a kősó, a barnát az anhidrit, a gipsz és a kálisó festik. A kőzetek mellett a légkör gáztartalma is igen változatos: az enyhe lejtőjű robbanásos kráter belsejében helyenként vízgőz-kiáramlásokkal (fumarolákkal), néhol széndioxid-feltörésekkel (mofettákkal), míg másutt kénes kigőzölgésekkel (szolfatárák) telítődünk – és úgy érezzük, szinte az egész periódusos rendszer a lábaink előtt hever….
Nagyon óvatosan kell közlekednünk a tavacskák, kigőzölgések, fortyogó források között, hiszen elég egy rossz mozdulat, mérgesgázos szédülés, és a tavak valamelyikében találjuk magunkat.
E tavacskákban pedig nemcsak a forró víz miatt nem ajánlatos megmártózni! Szélsőségesen savasak, és ez a magas hőmérséklettel együtt felkeltette a földön kívüli élet lehetőségét kutató asztrobiológusok figyelmét is, mert – bár hihetetlennek tűnik – még ezekben a tavakban is van élet!
Eközben minden érdeklődőre fegyveres afar rendőrök vigyáznak, hiszen innen légvonalban mindössze néhány kilométer az eritreai határ. Ők persze nem pörögnek őrült geográfusként a földi szépségek e mezején, hanem kalasnyikovval a kézben – okkal – egykedvűen néznek maguk elé. Biztos sokat jártak már erre…
Nem kezdjük nekik magyarázni, hogy a látvány szinte napról napra változik, a forró-savas források mindig más helyen fakadnak fel, a tájkép folyamatosan átalakul. Formálásában viszont néhány száz éve már az ember is részt vesz. A Dallol forrásai ugyanis felszínre hozzák a mélyben fekvő tengeri üledékekben található kálisót. A leginkább a tükörtojásra emlékeztető, sárgás-fehéres panoráma szélén álló, romos épület és a tövében rozsdásodó gépek az egykori kálisóbányászat szomorú mementói.
Bányászélet
A főként nomád állattartással és sóbányászattal foglalkozó afarok bányái felé tartunk. (E kietlen vidék népe adja a magyarországnyi méretű Afar Autonóm Terület 1,8 millió lakosának 90%-át!) A fehér síkság közepén apró fekete pontok tűnnek fel. Ahogy közeledünk, a pontok tevékké, öszvérekké és a földet ütemesen kalapáló emberek csoportjaivá élesednek. Egy táborhelyhez érkezünk, ahol már napkelte óta fejtik a sót. Az afar bányászok egyszerű fanyelű eszközökkel, baltákkal darabolják tömbökbe az anyagot, majd farudakkal feszítik-fejtik le az Assale-tó sós kérgét.
Ez a kősó viszont nem tengeri eredetű, hanem a környék vízfolyásai szállítják a lefolyástalan tóba, melynek vizéből az erőteljes párolgás hatására válik ki a kősó (halit).
A munkások monoton éneklés közben dolgoznak, rövidebb pihenőkkel: ilyenkor forró teával pótolják a tűző napon elvesztett folyadékot. Az összegyűjtött és akkurátusan összekötözött sótáblák 120 kilós csomagjait a tevékre pakolják – a maximális teherbírás betartása létfontosságú. A hajcsárok sem ülnek fel az állatokra. Hosszú kötelekkel kötik össze a karavánt, és csak az első teve vezetőszárát fogja egyikük.
A bányászok 10-12 órás, megfeszített munkájukért napi 2000 forintnak megfelelő fizetést vihetnek haza. Egy teve kb. ennek százszorosába kerül, és nagyon gazdagnak mondhatja magát az, akinek több is van belőle. Ők azok, akik a 40-50 °C-os hőségben, tűző napon végzett, megfeszített munka helyett inkább a könnyebb tevehajcsári állást választhatják. Bár van idevezető aszfaltút is, a sót továbbra sem teherautók szállítják, mivel a gépek valóban megfizethetetlenek a helyi fuvarosok számára.
Homok, láva, gyertyafény
Az afarok által a Pokol Kapujának tartott Erta Ale tűzhányó felé vesszük az irányt. Megelőzünk néhány tucat, sóval megpakolt tevét, aztán egy, a keselyűktől még nem háborgatott tetemet pillantunk meg az úton. Sofőrünk kikerüli a frissen elütött öszvért. Fél órával és néhány tíz kilométerrel később rendőr állít meg. Azzal gyanúsít, hogy mi csaptuk el az állatot. A tetemes, mintegy fél teve árányi kártérítést természetesen azonnal és készpénzben követeli. A velünk együtt utazó, szintén „Afar Police” feliratú egyenruhát viselő fegyveres átlátja a helyzetet, és a védelmünkre kel. Mivel az afarok muszlimok, ezért igencsak sokat nyom a latba, hogy kísérőnk Allahra esküszik, hogy nem mi ütöttük el a jószágot. Utunk büntetlenül folytatódhat.
Le kell térnünk a jó minőségű aszfaltról. Egy, a kerékagyig a homokba süllyedt terepjárót épp akkor szabadítanak ki az utasai. Sofőrünk sikerrel ügyeskedik, hogy elkerüljük a pórul jártak sorsát. De a homoksivatagot elhagyva sem lélegezhetünk fel. Sofőrt és utast egyaránt próbára tevő kősivatag következik. A friss, néhány száz vagy ezer éves lávaömléseken viharban hánykolódó hajó módjára bukdácsol terepjárónk.
A kavargó portölcsérek között a melegtől vibráló levegőben hamarosan felsejlik az Erta Ale enyhe lejtőjű, földre fektetett pajzshoz hasonló kúpja. Bár a hegy lejtője valóban nagyon enyhe, de a közel 40 °C-os hőségben így is mindannyiunkról szakad a víz, mire két és fél órás kutyagolás után a vulkán tetején kialakított táborhelyre érünk.
Erről a pillanatról álmodtunk évek óta!
Hat éve akkori útitársainkat, Fábián Tamás geográfust és Szabad Gábor kutatóorvost, valamint rajtuk kívül még két német és egy osztrák turistát itt lőtték le ismeretlen – feltehetően eritreai – fegyveresek.
Máig tisztázatlan, mi állt pontosan az öldöklés hátterében… Mi akkor pont ide nem tudtunk velük tartani, és talán ennek köszönhetjük, hogy most itt lehetünk. Sokáig terveztük, hogy visszajövünk: emléktáblát állítani és gyertyát gyújtani barátaink emlékére.
A pokol tornácán
A tragikus táborhelyről is sokat sejtető a kép. Előtűnik a telihold, a csillagok és a Vénusz. Ebben a káprázatos éjszakai fényjátékban központi szerep jut a néhány száz méterre mélyülő kráternek, amiből a felszálló füstöt vörösen világítja meg alulról a láva. Leereszkedünk a kráterszegélyhez, és a szomorú közelmúlt tükrében jócskán meglepődünk a peremen álló emberáradat láttán: vagy százan fotózzák a vulkán izzó tavát! (Illetve csak fotóznák, de a füsttől-kigőzölgésektől nem sok minden látszik.) Igyekszünk óvatosan egyensúlyozni a sziklaszegélyen, hiszen az 1000 Celsius-fokos lávató közvetlenül alattunk fortyog. Bárhogy nyújtogatjuk azonban a nyakunkat, meresztjük a szemünket, a várva várt láva teljesen füstbe-gőzbe temetkezik – Vulcanus isten nem kegyes hozzánk.
Hirtelen a szélirány is megváltozik, arcunkba csapva a vulkán kéngőzös leheletét. Percekig fuldoklunk, köhögünk, szemünkből ömlik a könny. Hiába a védőmaszk, semmit sem használ, így menekülőre fogjuk.
Még a gázálarccal felszerelkezett japánok is sietve hagyják el a terepet. Olyan érzésem van, mintha tömény ecetet locsoltak voltak az arcomba. A kén-dioxid a nyálkahártyámon lévő vízzel reagálva kénessavvá alakul, ami kegyetlenül marja a szájamat, az orromat és a szememet.
Egész éjjel álmatlanul forgolódom a kunyhónkban: vajon ad-e még egy esélyt Vulcanus? Hajnal négy tájban úgy döntünk, teszünk még egy kísérletet. Ismét a kráter peremén állunk. A sivatag felől érkező szél egyszer csak szabályosan kipucolja a mérges gázokat és a füstöt a kráterből. Lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé! A lávató túlsó szegélyén hömpölyög egy izzó lávafolyam, majd hatalmas hullámokat vetve eltűnik egy repedésben. Három órán át állunk földbe gyökerezett lábbal: fotózzuk-filmezzük a Pokol Kapuját.
Egy működő vulkánnal való találkozás így teljes: valamennyi érzékszervünkkel éreznünk kell! A látvány elképesztő, de van hangja, szaga – és bizony hője is.
A vulkánteteji táborhelyen angol nyelvű emléktáblát ragasztunk egy sziklafalra az itt életüket vesztett magyar világjárók emlékére. Gyertyákat gyújtunk, elhelyezzük Gábor és Tamás fényképét a tábla előtt. Néhány percig megindultan, szótlanul állunk. Vezetőink jelzik, hogy a csomagjainkat szállító tevék készen állnak, indulnunk kell. Bakancsaink hamarosan ismét a sziklák közt kanyargó ösvényt tapossák. Nem szólunk egymáshoz, mindenki gondolataiba mélyed. Gábor és Tamás, búcsúzunk tőletek! És búcsúzunk tőled is, Erta Ale!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
