A sziget arculatában valóban meghatározó ez a vörös kőzet, de szerepe korántsem kizárólagos. A belső és külső tűz egyaránt formálta/formálja Korzikát, de a jég nyomait is felfedezhetjük. Végül az is kiderül, miért esznek „fakenyeret” a Földközi-tenger eme, hegyekkel legjobban szabdalt szigetén...
Az első benyomások gyakran meghatározó jelentőségűek. Így Korzika esetében sem mindegy, hogy hol lépünk először földjére. L'Île-Rousse, Bonifacio, Bastia: három kikötő, mely három, gyökeresen eltérő geológiai tartományt nyit meg előttünk.
A vörös sziget
A hajó fedélzetén összecsavarom az alvómatracot, és a sötét éjszakában a tengerre meredek. Mellettünk már feltűnnek az északi félsziget, Cap Corse szórványos fényei: közeledünk L'Île-Rousse-hoz. Hosszú időbe telik, míg kiköt a hajó és a szárazföldre evickélünk, de szerencsére még így is gyorsabbak vagyunk, mint a hajnal, ezért belefér, hogy felmásszunk a kikötő mellett magasodó hegyfok genovai bástyájához, hogy onnét vegyük szemügyre a napkeltét. Amikor a Nap kibújik a Cap Corse hegyei mögül, fénye szétömlik a körülöttünk lévő gránitsziklákon, és előbb minden vörös, majd inkább narancssárga lesz.
Ezt a színhatást tovább fokozzák a felszínt sokfelé „fűszerűen” borító piros, pozsgás levelű hottentottafügék. Ez a szárazságtűrő növényfaj Dél-Afrikából származik, de kiválóan érzi magát a Földközi-tenger szigetein is, ezért gyors ütemben elterjedt Korzika vidékén.
Nomen est omen: L'Île-Rousse neve franciául azt jelenti, hogy „vörös sziget”, és ez tökéletesen illik az alattunk lévő, nagyrészt kopár, sziklás „szigetkére”, amit napjainkban mesterséges töltés és út köt össze a szárazfölddel, pontosabban a „nagy szigettel”.
Jogos lenne azonban a „vörös sziget” elnevezést egész Korzikára kiterjeszteni, mivel kétharmadán a gránit az uralkodó kőzet, és ennek legjellemzőbb színe a vörös és a rózsaszín, bár sok más színváltozat is előfordul. Ez a mélyben megdermedt, magmás kőzet nagy méretű, szemmel is jól látható kristályokból épül fel, de a lepusztulás során kialakult formái is jellegzetesek.
A lassú, mélybeli kihűlés során egy 3D-s rácsnak megfelelően megrepedezik a kőzet, aztán a szép lassan felszínre kerülő gránitban ezek mentén megindul a mállás. Az éleknél, sarkoknál kopik legjobban a kőzet, így az eredetileg téglaszerű blokkokból lekerekített formák, ún. gyapjúzsákok alakulnak ki. Korzika jelentős részein, a tengerpartoktól a dombokon előbukkanó sziklákon át a hegyi patakokig ezek a legömbölyített formák az uralkodók.
De ezt még tovább cifrázza a tafonik megjelenése!
A kis repedésekbe, üregekbe a tengeri permetből bejut a sós víz, és az árnyékosabb részeken sokáig megmaradva félig belülről kezdi el szétmarni a kőzetet. Olyan az egész, mint egy gigantikus fogszuvasodás, mely belülről rágja a sziklákat.
Az üregek a pár centis mérettől a többméteres, akár esőbeállónak is alkalmas mérettartományig terjednek. Ezek korzikai elnevezése a tafoni, mely szó később a szakirodalomban is általánosan elterjedt. Természetesen szó sincs arról, hogy ezek a kisformák csak Korzikán fordulnának elő, de itt mindenesetre rendkívül elterjedtek.
Ha semmi más nem lenne Korzikán, már ezért is megérné idehajókázni... Jólesik mászkálni a különálló, kisebb, gömbölyű gránitsziklákon, bebújni egy-egy méretesebb tafoni üregébe, akár a dombos részeken, akár a tengerpartokon vagy a szurdokok mélyén. De a tengerbe szakadó, több száz méter magas gránitfalak látványa a nyugati parton fekvő Porto környékén a legfantasztikusabb!
Bonifacio fehér sziklái
Egészen más képet kapunk Korzikáról, ha érkezési helyünk a déli Bonifacio. Itt a fehér az uralkodó szín, s ez a kis „mészkő-enklávé” a sziget egyik legcsodálatosabb helye. Az erős napfényben szinte kiégeti szemünket a jól rétegzett mészkőből álló partfal, melynek pusztulásáról beszédesen tanúskodnak a hatalmas, leszakadt tömbök. A sziklaszirteket épp csak kicsit kellett megmagasítani, hogy bevehetetlen erőd váljék a városból. De a hajósok számára az igazi kincs a város mögött rejtőző, hosszan benyúló öböl, melynek dicséretét hirdesse inkább a költő:
„Ott a remek kikötőbe kerültünk, melyet egészen
körbekerít mindkétoldalt meredekfalu szikla,
és egymással szemben előreszökő fokok őrzik
nyílását, úgyhogy nagyonis szűk ott a bejárás,
s ottan az íveltoldalu többi hajó behajózott.
S bent az öböl mélyén, közel egymáshoz, kikötöttek
bárkáink, mivel ott sohasem duzzadt fel a hullám,”
(Homérosz: Odüsszeia)
Homérosz sorai ezek Odüsszeusz kalandjáról a laisztrügonok földjén. Sokáig csupán költészetnek vélték az ókori görög költő eposzát, ám a 20. században sikerült a legtöbb mitikus helyszínt azonosítani a Földközi-tenger valós pontjaival, és kiderült, hogy ezek a sorok tökéletesen illenek Bonifacio semmi mással össze nem téveszthető kikötőjére. A történet viszont ezen a ponton nem túl kellemesen alakult az utazók számára, ugyanis a helyi uralkodó (akinek már asszonya is „akkora volt, mint egy hegycsúcs”) először levágta lakomára Odüsszeusz egyik vándortársát, majd a kikötőben várakozó többi hajóra „sziklatetőről embernagy köveket hajigáltak”, így végül csak az óvatos Odüsszeusz és hajója menekült meg a mészárlásból, mivel a kikötő bejáratánál várakoztak, és az első gyanús jelre kihajóztak a tengerre.
Palák a keleti parton
Olaszország felől érkezve Bastia a „leglogikusabb” kikötő, mely az eddig említettek közül a legnépesebb település, és kikötője is a legforgalmasabb. Ide érkezik a legtöbb komp, és a sziget középkori, genovai gyarmatosításának is ez volt az egyik sarokpontja, amellett a kormányzó fővárosa is, melyet ezért bástyákkal erősítettek meg – innen ered a város neve is. Sőt, a domborzati háttér is egyfajta bástyaként szolgál, mert viszonylag rövid távon 1000 métert emelkedik a terep.
Elsőre talán meglepő, hogy itt, ezen a szűk partsávon épült fel a város, nem pedig a délebbre fekvő, szélesebb, parti síkon. De ez a hely egyrészt jobban védhető, másrészt a szélesebb sík vidékeken pár száz évvel ezelőtt még vígan dúlt a malária.
A Bastia melletti hegyvonulat északon a Cap Corse-félsziget gerincét alkotja, dél felé pedig kevéssel a Tavignano-folyó vonalán túlra is kiterjed. Geológiai képe gyökeresen más, mint a nyugati részek gránitja vagy Bonifacio kicsiny mészkőfoltja. Itt a metamorf, vagyis az átalakult kőzetek uralkodnak: ennek megfelelően különféle palákkal találkozhatunk, melyek színe szinte bármilyen lehet (szürke, kék, zöld, sárga, barna), és a tájkép is eltérő: hiányoznak a gránitos térszínekre oly jellemző, gömbölyded formák.
Az átalakult kőzeteket azért hívjuk metamorfnak, mert eredetileg más típusúak voltak, de a mostani képük nagy nyomáson és/vagy magas hőmérsékleten alakult ki. A geológusok azonban meg tudják fejteni, hogy ezek a kőzetek az átalakulásuk előtt milyen típusúak voltak.
Korzika metamorf kőzeteiről az derült ki, hogy egy hányaduk szárazföldi üledék volt, másik tengeri, ismét másik részük pedig az óceánfenék alsó, magmás eredetű részéhez tartozott. Összességében itt egy „bedarált” óceánnal állunk szemben.
A szigetnek ez az északkeleti egyharmada valójában nem más, mint az Alpok vége. (Vagy az eleje – attól függően, ki honnan nézi.)
Korzika forog
A földtani kirakó fő elemei: a nyugati kétharmad a „Variszkuszi Korzika”, az északkeleti egyharmadot pedig „Alpesi Korzikának” nevezik – ez utóbbi nem a magasságra utal, mivelhogy az előbbi egység éppen 1000 méterrel magasabb nála!
A Variszkuszi-hegységképződés neve sokaknak a középiskolás tankönyvekből derenghet. Ez egy borzasztó régi, de igencsak nagyszabású esemény volt, mely a földtörténeti óidőben, mintegy 300 millió éve zajlott, és némi leegyszerűsítéssel Európának az Alpoktól, Kárpátoktól északra, de Skandináviától, Skóciától délre eső hegységei ekkor alakultak ki. Bár itt elég délen vagyunk, de Korzika (és Szardínia) kialakulása is ekkor kezdődött – ez idő tájt alakultak ki a jelenlegi felszín képét meghatározó gránitok. Ezek megszilárdulása jó mélyen a felszín alatt történt, és csak később, a kiemelkedés és a felettük lévő rétegek lepusztulása révén kerültek napvilágra.
Érdekes viszont, hogy e gránitokkal rendkívül szoros rokonságban álló kőzeteket találhatunk Dél-Franciaországban, Nizzától nyugatra. És ez nem véletlen! Akkoriban a Korzika–Szardínia-blokk még Európa, vagy mondjuk így: „Franciaország” szerves része volt!
Jóval később, mintegy 35 millió éve azonban egy árok alakult ki Korzika és a mai francia Riviéra között, amely fokozatosan tengerré szélesedett. A földtörténet során majdnem végig összefüggő Korzika–Szardínia-blokk pedig megkezdte az óramutató járásával ellenkező irányú forgását, végül a Földközi-tenger nyugati medencéjének közepébe került. Ehhez persze több 10 millió évre volt szüksége.
Mindeközben a tőle keletre eső óceánmaradványt összepréselte, és annak egy kisebb része rátolódott a szigetre. Így alakult ki Alpesi Korzika, melynek kőzetei és létrejötte sok hasonlóságot mutat az „igazi” Alpok olasz–francia határon húzódó részeivel – ezért kapta e nevet.
Az a mellékszál, hogy a tenger közben itt-ott rövid időre ellepte a szigetet, a „nagy sztori” mellett kevésbé lényeges, de például ennek köszönhetően jöttek létre 15 millió évvel ezelőtt a Bonifacio környéki mészkövek. A Korzikát és Szardíniát jelenleg elválasztó Bonifaciói-szoros pedig mindössze néhány 100 ezer éves, de még ebben az időszakban se volt végig víz alatt, mivel legnagyobb mélysége csupán 100 méter, ezért a jégkorszakok alacsony tengerszintjének idején a két sziget összefüggött egymással!
Amúgy a szoros – a sok zátony, az erős áramlatok és szelek miatt – hajóskörökben kifejezetten hírhedt. Komoly balesetek is előfordultak, 1993-ban például egy tanker járt pórul. Azóta a veszélyes anyagokat szállító hajóknak el kell kerülniük a tengerszorost.
Egy vén tűzhányó
A sziget északi, belső részének hegyei közé, a 2706 méteres főcsúcs, a Monte Cinto felé igyekszünk. Cabanella pár házból álló települése után összeszűkül a völgy, és jellegzetes korzikai díszletek között tekergünk tovább: kétoldalt meredek, sziklás oldalak, lent a patak, melynek tavaszi erejéről tanúskodnak a hatalmas kövek és fatörzsek, ám ilyenkor, nyáron moccanatlanul hevernek a mederben.
Asco már a 11. század óta létező, apró, meredek hegyoldalra épült település, de teljesen zárt világ – volt, mivel a néhol szurdokká keskenyedő völgyben egészen 1937-ig(!) nem létezett a faluig kocsival járható út.
Itt azonban megváltozik a föld a lábunk alatt, de ez egyáltalán nem feltűnő. A vörös gránitot felváltja a vörös riolit. A két kőzet kémiai összetétele is ugyanaz, a különbség mindössze annyi, hogy a gránit a mélyben szilárdul meg, lassan hűl ki, ezért a benne lévő kristályoknak van ideje meghízni. Ezzel szemben a riolit a robbanásos vulkáni kitörésekhez kapcsolódik, hirtelen dermed meg, és a kitörés során rendszerint apró szemcsékre vagy horzsakövekre esik szét.
Ascótól végig a riolit kísér, így tehát egy tűzhányó belsejében járunk, egy ideig még autóval, majd gyalogosan, fel, egészen a csúcsig. A riolitos vulkáni rétegek összvastagsága eléri a 2000 métert. A riolit (és rokona, a dácit) innen egészen a tengerpartig, Scandola világörökséghez tartozó félszigetéig nyúlik, felfelé pedig a főcsúcs, a Cinto a határ.
A vulkáni rétegsor túlnyomó része a legdurvább, ún. ultrapliniusi kitöréstípusra utal, melynek során rövid idő alatt extrém mennyiségű anyag kerül a felszínre, és a több mint 20 km magasra kilövellő kitörési oszlopból izzó törmelékárak indulnak mindenfelé, melyek letarolják a felszínt.
A kitörés végére a felszín alatti magmakamra kiürül, és hatalmas, 18-20 km átmérőjű mélyedés, kaldera marad a vulkán helyén. A geológiai vizsgálatok alapján a Cinto-vulkán kitörése nagyobb lehetett, mint akármelyik jelenleg aktív tűzhányóé, így feltehetőleg a Yellowstone-kalderához vagy az új-zélandi Taupóhoz hasonló szupervulkán működhetett ezen a helyen. Persze mindez nem tegnap történt, hanem mintegy 250 millió éve, a perm-triász határ környékén. Ez pedig már földtörténeti léptékben is hosszú idő!
Így hát mászás közben nem érzünk kénes szagot, bár a sziklák néhol erősen sárgára színeződtek, de ez inkább a zuzmóknak köszönhető. Egyes szakaszokon a masszív, szálban álló kőzeten, máshol a törmeléken kell felfelé kapaszkodni. Turistaforgalom volt rendesen a 2020-as COVID által érintett nyáron is, hiszen ez a GR20, a híres korzikai trekking egyik szakasza. A gerincre felérve csodás panoráma fogad – és a „szigeti hegymászás” igazi öröme tölt el, mikor különböző irányokba fordulva több helyen is megpillantjuk a tengert.
A Cinto-kaldera a „lábunknál hever”. De azt fontos tisztázni, hogy mivel egy rendkívül idős tűzhányón járunk, ezért itt egyáltalán nincsenek elsődleges vulkáni formák. Amit látunk, az a tűzhányó „gyökérzónája”, a jelenlegi domborzat viszont már az erózió műve: elsősorban a folyóvízé és a jégé.
Hajdanvolt gleccserek
Becsapósak a korzikai völgyek. Majdnem végig szép, szabályos V alak jellemzi őket, hiányzik a lapos völgytalp és a jég által lerakott végmorénák. Egyáltalán nem alpesi jellegűek.
Úgy tűnik, mintha itt csak a folyóvízi bevágódás játszott volna szerepet. A Rotondo-hegytől északra fekvő Restonica-völgy is csak az autóút vége felé, 1200 m tengerszint feletti magasságban kezd „gyanússá” válni. Innen felfelé haladva szép sorban megjelennek a jéghez kötődő elemek: a csiszolt báránysziklák (közben ízlelgethetjük, milyen jól hangzik e formák francia megnevezése: roche moutonnée), a kiszélesedő völgytalp, a mászás a tófalon, mögötte egy igazi, kerekded tengerszem, a Lac de Melu, majd újabb meredek szakasz és még egy tengerszem, a Lac de Capitellu. Körben pedig éles gerincek és toronyszerű csúcsok. Ez már igazi alpesi vagy épp tátrai jellegű hangulat! Ez utóbbival egyébiránt nagyjából megegyezik a kőzet (gránit – mi más lenne?) és a tengerszint feletti magasság is.
A korzikai hegyek kevéssel nagyobbra nőttek, mint a Magas-Tátra, és csapadékot is bővebben kapnak, ám déli fekvésük miatt a hóhatár valamivel magasabban húzódott a jégkorszakok során, mint a Tátrában. Korzika leghosszabb gleccsere (a Restonica) elérte a 14 km-t, és egészen az 500 méteres magasságig nyújtózott lefelé! Vagyis kezdeti megfigyeléseink félrevezetőek voltak, mert a szűk, V alakú völgyekben is egykor gleccserek lapultak, és bár igaz, hogy csak kis kiterjedésben, de az oldalmorénák is megtalálhatók e völgyek alacsonyabb részein.
Érdekes helyzet alakult ki a szomszédos Tavignano-völgy felső részén is. Itt egy laposabb térszín található, s mivel magassága meghaladta a jégkorszaki hóhatár szintjét, különösen sok jég tudott összegyűlni. Így egy jégmező alakult ki, melyből több irányba is indultak gleccserkarok. Egyrészt a Tavignano-völgy felé, de a fő vízválasztót áthágva nyugati irányba is, vagy épp északra, a Golo-völgy felé. Így ezen a területen volt Korzika legnagyobb térfogatú jégtömege, „legyőzve” ezzel a pár száz méterrel magasabb Cinto-masszívumot is.
Szelíd korzikai para
Úgy tűnhet, mintha Korzika földjén mindenhol csak sziklákon és köveken lépkedhetnénk, ám a sziget 58%-át erdők borítják. Azt, hogy milyen fafajok jellemzik, az alcím sűrítve jelzi: a mediterrán vidékekre általában jellemző magyaltölgyek és molyhos tölgyek mellett a szelídgesztenye, a korzikai feketefenyő és a paratölgy is meghatározó elem.
Korzika földjei nem kifejezetten bőven termők, így a lakosság sokáig az erdőgazdálkodással vegyes pásztorkodásból élt, és földművelést csak kevés helyen folytattak. Ám a szigetet a középkorban meghódító genovaiaknak ez nem tetszett, mert a hegyek közt vándorló pásztorokat nehéz volt adózásra bírni és „rendben tartani”. Ezért a genovai kormányzó 1548-ban parancsba adta, hogy mindenki minden évben köteles egy gesztenyefát, egy eperfát, egy olajfát és egy fügefát ültetni. Később ezt a kötelezettséget megismételték, de egyre inkább a gesztenyét hangsúlyozva.
Bár eleinte komoly ellenállás mutatkozott, idővel kiderült, hogy a gesztenye jól terem, kiváló liszt készíthető belőle, ami emberi fogyasztásra és állati takarmánynak is alkalmas. A szigetről eltűnt az éhezés, pedig közben a népesség is növekedésnek indult. A gesztenyeliszt vált a mindennapi élet alapjává, ezért az a mondás járta, hogy a korzikaiak „fakenyeret” esznek. Egy rendesebb 19. századi lakodalomban akár 22 különböző fogást is tudtak készíteni a gesztenyéből.
A gesztenyekultúra a földviszonyokat is alapvetően megváltoztatta, és a genovaiak tulajdonképpen elérték a céljukat, mert a korzikaiak falulakók lettek. A faluközösség birtokában lévő földek, melyeket korábban legelőnek használtak, továbbra is közösségi tulajdonban maradtak, ám a rajtuk ültetett fák az egyes családok birtokába kerültek, a pásztorok pedig azt kapták feladatul, hogy a gesztenyéstől távol tartsák az állatokat. Legjobban Corte és a keleti part közti hegyvidéken (Alpesi Korzika) terjedt el a gesztenyekultúra, ezért ezt a területet a gesztenye helyi elnevezése alapján a mai napig Castignicciának hívják.
A genovaiak után érkező francia hódítók első célja a helyi ellenállás megtörése volt, ezért támadták a gazdasági önállóság alapját jelentő gesztenyekultúrát, a földművelést pedig erőltették. A viszonylagos függetlenségükre büszke korzikaiak azonban a 19. század végéig „nem engedtek a gesztenyéjükből”. Ám a 20. század elején megindult a népesség városokba áramlása és a hegyvidékek elnéptelenedése, ami a gesztenyeerdők elhagyásához és a fák fokozatos pusztulásához vezetett. Újabb fordulat csak az 1980-as évektől jött, amikor a növekvő turizmus miatt kezdték felismerni a helyi örökségek jelentőségét, így a gesztenye újra értéket képviselt. [Nem mellesleg, a gesztenyeliszt a gluténérzékenyek számára is remek (de Magyarországon például elég drága) lehetőség.]
A paratölgy egy Délnyugat-Európában őshonos faj, mely természetes módon is sokfelé előfordul, de gazdasági okokból is termesztik. Különösen Portugáliában gyakori, de Korzikán is igen jelentős állományai vannak: 10-15 méteres fa és ritkásan ültetve, ligetes környezetben érzi jól magát. Jól bírja a meleget, a szárazságot, a gyenge talajt, sőt még az erdőtüzeket is. Vastag kérge lefejthető és nevének megfelelően ebből lesz a parafa, vagyis a borosüvegek dugója.
Úgy tűnik azonban, hogy nem isznak elég bort az emberek (vagy terjed a műanyag dugó és a csavaros kupak?), mert Korzikán is egyre többen hagynak fel a paratölgy-gazdálkodással.
Leginkább a sziget délkeleti részén találkozhatunk ültetvényekkel, a „felnyírt” kérgek alapján már messziről felismerhetők. Ez a kéreg az erdőtüzek alkalmával hatékony szigetelést jelent, s időnként fel is merül, hogy a mediterrán vidékek erdőtűzvédelmi stratégiájának fontos eleme lehetne a paratölgyek nagyobb arányú telepítése.
Korzikán – csakúgy, mint a mediterrán térség más részein – nyáron gyakran pusztítanak erdőtüzek. Emiatt az utakon szinte bárhol találkozhatunk járőröző tűzoltókkal, akik a tűzmentes időszakokban egyszerűen a tűzoltókocsi tetején ülnek, és kártyázással múlatják az időt. (Vagy éppen visszafordítanak bennünket egyes utakról, ahol kiemelt a tűzveszély.)
Márpedig a tűzesetek száma növekszik, aminek három oka is van. Egyrészt a klímaváltozás – ezt nem kell ragozni. Másrészt a vidék elnéptelenedése, így a földeket elhanyagolják és spontán terjed rajtuk a szúrós bozót, a maquis, ami rendkívül gyúlékony tápot jelent a tüzek számára. Harmadrészt a szubjektív érzékelésünk is „javul” a hírközlés fejlődésével, így mind több erdőtűzről kaphatunk egyre mélyebb benyomást keltő híreket és (mozgó)képeket.
Az erdőtüzeket a korzikai feketefenyő is jól bírja. Őskörnyezet-kutatók kiszámolták, hogy a jégkorszak vége óta átlag 80 évenként volt nagy erdőtűz a korzikai feketefenyő által uralt magashegyi régiókban.
Ez pedig segítette a megújulását, és visszaszorította az egyéb fafajok terjeszkedését. Így a magaslatok délre néző oldalain a korzikai feketefenyő maradt az úr. A hegyi ösvényeken felfelé kapaszkodva gyakran tapasztalhatjuk, hogy ez a sudár, délceg fenyő az utolsó fa, mielőtt a sziklák birodalmába érnénk. Nem véletlen tehát, hogy az őshonos, büszke feketefenyő Korzika egyik jelképének számít.
A „Tűz és jég szigete” kifejezésről eddig – méltán – Izland jutott az eszünkbe. Ám most már, időhorizontunkat kitágítva, bevillanhat Korzika is, ahol egy erőforrásból biztosan több van, mint Izlandon – ez pedig a napsütés. Utunk végén ismét ez aranyozza be L'Île-Rousse szikláit, miközben a Nap nyugaton a tengerbe hanyatlik. Mi pedig – kissé szomorú szívvel – a kompra várakozunk, hogy elvigyen a gránitszigetről, ami nem is csak gránit.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
