A sziget arculatában valóban meghatározó ez a vörös kőzet, de szerepe korántsem kizárólagos. A belső és külső tűz egyaránt formálta/formálja Korzikát, de a jég nyomait is felfedezhetjük. Végül az is kiderül, miért esznek „fakenyeret” a Földközi-tenger eme, hegyekkel legjobban szabdalt szigetén...
Az első benyomások gyakran meghatározó jelentőségűek. Így Korzika esetében sem mindegy, hogy hol lépünk először földjére. L'Île-Rousse, Bonifacio, Bastia: három kikötő, mely három, gyökeresen eltérő geológiai tartományt nyit meg előttünk.
A vörös sziget
A hajó fedélzetén összecsavarom az alvómatracot, és a sötét éjszakában a tengerre meredek. Mellettünk már feltűnnek az északi félsziget, Cap Corse szórványos fényei: közeledünk L'Île-Rousse-hoz. Hosszú időbe telik, míg kiköt a hajó és a szárazföldre evickélünk, de szerencsére még így is gyorsabbak vagyunk, mint a hajnal, ezért belefér, hogy felmásszunk a kikötő mellett magasodó hegyfok genovai bástyájához, hogy onnét vegyük szemügyre a napkeltét. Amikor a Nap kibújik a Cap Corse hegyei mögül, fénye szétömlik a körülöttünk lévő gránitsziklákon, és előbb minden vörös, majd inkább narancssárga lesz.
Ezt a színhatást tovább fokozzák a felszínt sokfelé „fűszerűen” borító piros, pozsgás levelű hottentottafügék. Ez a szárazságtűrő növényfaj Dél-Afrikából származik, de kiválóan érzi magát a Földközi-tenger szigetein is, ezért gyors ütemben elterjedt Korzika vidékén.
Nomen est omen: L'Île-Rousse neve franciául azt jelenti, hogy „vörös sziget”, és ez tökéletesen illik az alattunk lévő, nagyrészt kopár, sziklás „szigetkére”, amit napjainkban mesterséges töltés és út köt össze a szárazfölddel, pontosabban a „nagy szigettel”.
Jogos lenne azonban a „vörös sziget” elnevezést egész Korzikára kiterjeszteni, mivel kétharmadán a gránit az uralkodó kőzet, és ennek legjellemzőbb színe a vörös és a rózsaszín, bár sok más színváltozat is előfordul. Ez a mélyben megdermedt, magmás kőzet nagy méretű, szemmel is jól látható kristályokból épül fel, de a lepusztulás során kialakult formái is jellegzetesek.
A lassú, mélybeli kihűlés során egy 3D-s rácsnak megfelelően megrepedezik a kőzet, aztán a szép lassan felszínre kerülő gránitban ezek mentén megindul a mállás. Az éleknél, sarkoknál kopik legjobban a kőzet, így az eredetileg téglaszerű blokkokból lekerekített formák, ún. gyapjúzsákok alakulnak ki. Korzika jelentős részein, a tengerpartoktól a dombokon előbukkanó sziklákon át a hegyi patakokig ezek a legömbölyített formák az uralkodók.
De ezt még tovább cifrázza a tafonik megjelenése!
A kis repedésekbe, üregekbe a tengeri permetből bejut a sós víz, és az árnyékosabb részeken sokáig megmaradva félig belülről kezdi el szétmarni a kőzetet. Olyan az egész, mint egy gigantikus fogszuvasodás, mely belülről rágja a sziklákat.
Az üregek a pár centis mérettől a többméteres, akár esőbeállónak is alkalmas mérettartományig terjednek. Ezek korzikai elnevezése a tafoni, mely szó később a szakirodalomban is általánosan elterjedt. Természetesen szó sincs arról, hogy ezek a kisformák csak Korzikán fordulnának elő, de itt mindenesetre rendkívül elterjedtek.
Ha semmi más nem lenne Korzikán, már ezért is megérné idehajókázni... Jólesik mászkálni a különálló, kisebb, gömbölyű gránitsziklákon, bebújni egy-egy méretesebb tafoni üregébe, akár a dombos részeken, akár a tengerpartokon vagy a szurdokok mélyén. De a tengerbe szakadó, több száz méter magas gránitfalak látványa a nyugati parton fekvő Porto környékén a legfantasztikusabb!
Fehér sziklák, palák, és mitől forog Korzika? A folytatásért lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
