A sivatag holdsárga horizontfényéből kiemelkedett célpontom: a távoli domb, tetején a sivatagi erőddel. Kontúrjai szaggatottan váltak el a háttértől. A mótor levegő-benzin arányát szabályozó szektorán állítottam pár fokot, így az eddigi éles pattogás halkabb purrogássá vált. De más biztonsági intézkedést is tettem: átváltottam a fényeket infravörösre, kisebb szögre állítottam a fókusszabályozó kart, még a műszervilágítás izzói közül is csak az ampère-mérő zöldes pamacsát hagytam égve. Igaz ugyan, hogy így jelentősen lecsökkent a belátható távolság, sőt a szemüvegen át látott kép is monokrómmá meg gyenge kontúrúvá vált – ám másnak láthatatlanná váltam
A szaharai éj sötétjének leplében reménykedtem, nem akartam aznapi alvásomat kockáztatni. A vádikon átbukdácsolva hallottam, hogy ősöreg DKW-m kipüffentőjének fecskefarkát néha elkapta valamelyik, több évtizeddel ezelőtti sivatagi felhőszakadáskor odagörgetett kőtömb – a dombra vezető szerpentint nem gépjárműveknek taposták ki. Számomra egy jármű alapvető jellemzője, hogy mi a legkisebb sebessége. Áldottam türelmemet, hogy indulás előtt visszaépítettem a gépbe a katonai (gyalog-menetoszlopi) áttételt: az egyes sebességgel lépésben tudtam haladni, s amikor nagy puffanással kilőtt egy követ a kereke alól, nem terültem el.
Történetünk szerzője a historikus világszemlélet és egy letűnt kor nagy pontossággal előállított gépészeti berendezéseinek rendkívül elszánt rajongója, ismerője és használója. Sajátos szóalkalmazása, nyelvtani megoldásai, az újmagyar kifejezések kerülése e fogyasztói világ előtti időhöz való ragaszkodását fejezi ki. Hiszen ő máig ebben él, ezt képviseli...
Éjszaka a múltba
Megörültem, amikor megláttam egy árválkodó pálmát, jó lesz ez még tájékozódási pontként, meg reményt is adott, hogy valahol vizet lelek. Előttem, majd’ vízszintes sorokban, számtalan sötét szádájú ghorfa tátongott. Jobbára boltíves terménytárolók, de sokszor lakják is őket – átmenetet képezve a barlang és az épített ház között. Az egyikből mintha valami fény is kiszűrődött volna, vagy csak melegpontot észlelt a kamerám; nem tudtam biztosan.
A gépet egy fal takarásában leállítottam a lejtő felé, hogy berúgás nélkül is induljon. Látszólag kihalt volt minden, de vártam pár percet. Amikor már a gép hőtágulási pattogásai is megszüntek, lekászálódtam a békanyeregből, s elindultam a legközelebbi tátongó ajtónyílás felé, melynek (pálma)faanyaga rostjaira hullva csüngött a vasalatokon.
Próbáltam a háborús szakirodalmakat, visszaemlékezéseket felidézni, hogyan illik beugrani egy ajtón, minimalizálva a hívatlan látogatónak alanyi jogon járó leütés kockázatát.
Még nem nőttem fel egy igazi frontharcoshoz: vetődésemmel hatalmas dübörgéssel rúgtam fel a helyiség közepén valamit. Pár percnyi kussolás után felhúztam Wehrmacht-lámpám színeit, s a résfénynél körülnézve, mintha a Paradicsomban találtam volna magam: köröttem embernyi magasságra felkupacolt világháborús kannakészletet, odébb elszórt M16-os sisakokat, telefonvezeték-orsókat leltem, mindenféle vegyes hadi-ótvar társaságában.
Gyorsan a bejárathoz tettem pár nyaláb kannát, s a légáramlást követve a belsőbb helyiségek felé indultam. Ahogy a hegy belseje felé mentem az elágazó folyosókon, egyre több cserépen tapostam. A magyarázatot egy kút adta, amely azonban már számomra használhatatlannak bizonyult, csak egy arcmosásra futotta a víznek látszó folyadékból…
Mit tanulhatunk az elhagyott városoktól? Tanulmányozásuk aktuálisabb, mint valaha, mivel ezek részben a vízkészletek kimerülése, vagy a fenntarthatatlan gazdálkodás összeomlása (foszfát, monokultúra) következtében lakatlanok. További gondolatokért és a kaland részleteiért lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek